Egy ifjú orvoslátogató naplója Mindent a szakmáról 

Az utóbbi időben egyre nagyobb az információéhségem. Már nem elég, hogy reggelente indulás előtt átlapozom a legnagyobb híroldalakat, rászoktam a szakmai lapok mazsolázgatására. Rutinszerű reggeli cselekvés-sorozat: jobb fültő vakargatás, kávé és reggeligyártás, aztán még félálomban irány a net, s miközben magamba gyúrom az első falatokat (és nagyokat kortyolok a tejeskávéból) ébredek, ébredek, ébredek.

Biológiai szükségleteim kielégítése mellett az is ébresztő hatással bír rám, amiről olvasok. Különösen igaz ez az utóbbi félévre. Megszorítás megszorítás hátán, ez oké, ezen már meg sem lepődöm. (Pozitív előjelő hírt csak akkor hallok, ha a közmédia fellegváraiban barangolok. Hogy dübörög a gazdaság. Meg a GDP.) De aztán jönnek az egészségügyi reformok - amiket manapság átszervezés, racionális gazdálkodás néven emlegetnek - és ilyenkor bizony kikerekedik a szemem. 

Rendelet-rendelet hátán, ez az első, amit fel kell tudni dolgozni. Alighogy megjelenik az egyik, követi a másik, és neked alkalmazkodnod kell. Meg kell értened és be kell építened a rendszeredbe - különben kimaradsz a vérkeringésből, lecsúszol az információkról, és véresen ciki helyzetekbe kerülhetsz, ha partnereid rákérdeznek: „Hogy is van ez?".

Szóval felkészültebbnek kell lenni, mint eddig sejtetted. Erre egyébként céged is rámutat, s bár törekszik rá, hogy naprakész infókkal lásson el, önszorgalom nélkül csak a zavarosban halászol. Már nem csak adott gyógyszer előnyeit-hátrányait kell észben tartanod, az egészségpolitikát is értened kell. „Egyre erőteljesebben hat a szakmára, mi történik a fejünk felett, de egyelőre annyi az újítás, hogy nagyon nehéz hatékonyan alkalmazkodni hozzá" - mondja erre Judit, aki szerint a vállalatok eszeveszett loholásban próbálnak reagálni az új rendeletek teremtette helyzetekre, miközben kötelező megőrizniük a policyjukban rögzített optimizmusukat.

„Legyetek flexiblisek, nyitottak és befogadóak" - nálunk most ez az új szlogen, de be kell vallanom, sokszor csak kapkodjuk a fejünket. Pocsék érzés, amikor úgy érzed, nincs elég időd, hogy felkészülj egy-egy készítményből, mert olyan gyorsan változik az elvárás. Pedig nálam az a minimum, hogy értem azt, amiről beszélek. (Judit azzal szokott nyugtatni, hogy ez a tendencia még változóban van, csak most akkora a pénzügyi káosz, hogy mindenki ott próbál időt és pénzt nyerni, ahol csak lehet.)

A területi menedzselés viszont az egyik kedvencem. Tetszik, hogy nagyobb önállóságot várnak el, hogy az egész körzet igényszintjét át kell látnom, és hogy adnak a véleményemre. Hatással lehetek arra, adott területen milyen startégiát alakítsunk ki. 

Még kedden találkoztam egy kollégával - egyébként dekoratív és dinamikus fiatal leányzó -, aki éppen prüszkölt a felháborodástól, de annyira, hogy a parkolóban minden előzetes protokoll nélkül szegezte nekem kérdéseit. „Nálatok is megy figyelgetés? Éjjel-nappal radar? Kilométer számláló az oké, de, hogy GPS-sel kövessenek! Jó, hogy nem szerelnek fel azonnal fejkamerával..." – itt lélegzetvételnyi szünet következett, de csak azért, hogy legyen elég levegője a következő gondolatmenethez. 

Ismeretlen ismerősünk elmesélte, hogy cége a reggeli meetingen bejelentette, mostantól GPS-sel ellenőrizhetik útjaikat. Az intézkedés annak rendje és módja szerint a munkaszerződés módosításával, illetve kiegészítésével jár – ez pedig cseppet sem tetszik neki, mert már most úgy érzi magát, mintha az orwelli 1984-ben élne. „Mostantól már azokat a pici kitérőket sem tehetem meg? Gyors ebéd a szerelmemmel, vagy negyed óra a postán eddig belefért a munkaidőmbe, mostantól pedig remeghetek, hogy mikor kapok értük figyelmeztetést” – panaszolta, én meg azon morfondíroztam rosszindulatúan, vajon tényleg csak ennyiről van-e szó, s nem voltak-e azok a „különutak” időigényesebbek a kelleténél.

A dilemmára legalábbis ráérzett. Egyfelől a vállalat jogos elvárása, hogy az alkalmazott munkaidőben dolgozzon (és ne a körmét lakkozza), így szíve-joga eldönteni, milyen módot választ ennek ellenőrzésére; másfelől jó lenne, ha a vállalat bízna annyira az alkalmazottjaiban, hogy szükségtelennek tartsa a kontrollt. Bár erről nincsenek hivatalos adatok, hozzávetőleg a cégek 30%-a választja az ellenőrzésnek ezt a formáját, s a városi legendák olyanokról is mesélnek, akik csinálják, de nem kötik a látogatók orrára (aztán, hogy ez mennyiben pletyka és mennyiben van valóság alapja, azt nehéz lenne megmondani – mindenesetre a nagy cégek biztos, hogy transzparensek ebben a tekintetben).

Az biztos, hogy jobban örülnék, ha tudnám, hogy követnek (és nem a hátam mögött figyelnek meg), de a megfigyelés tényén szerintem nem izgatnám túlzottan magam, maximum három napig tartana a csoda. Egyrészt, valamennyi kitérőt mindenki tesz néhanapján, másrészt, ha valaki nagyon sokat tesz, az eredményein így is, úgy is meg fog látszani. Valljuk be, GPS nélkül is tele vagyunk kötelező adminisztrációval, állandó jelentési követelményekkel és beszámolókkal (szóval a rendszer már magában olyan, mintha figyelnének), ilyenformán ez a plusz kontroll már csak hab a tortán, ami „benne van a pakliban”.

„Vannak, akik nagyon érzékenyen élik meg a GPS megfigyelés tényét, és ahhoz hasonlítják, mintha a fejük felé lennének beszerelve a kamerák, ők meg egész nap azon vakarózhatnak, hogyan viselkedjenek a showtime-ban" - érzékeltette Judit, amikor felhoztam neki a témát, aztán hozzátette, hogy egyébként annyira nem vérmes a történet. A GPS-t alkalmazó cégeknél nincs külön ember a megfigyelésre, általában a sales asszisztensnek jut a megtiszteltetés, és legtöbbször csak szúrópróbaszerű az ellenőrzés, vagy csak akkor néznek valakinek alaposabban utána, ha eleve gyanús lesz. 

A múltkoriban történtek után (amikor írásbeli figyelmeztetést kaptam a sales managertől) totálisan elment a kedvem a munkától; makacs módon rámtelepedett a hiábavalóság érzete. Pedig hónapokkal ezelőtt beszéltünk a kiégés veszélyéről, amikor egyik kollégám ennél sokkal cifrább helyzetbe keveredett (csúnyán összekeverte az orvosi rendelők eredményeit, ami teljes káoszt idézett elő), és kifejezetten közel került a kirúgáshoz. Akkoriban az egész részleg toporzékolt az esettől - tekintve, hogy őket meg fenntről rúgdosták feletteseik. Gábor rendesen magába fordult, szerintem biztosra vette, hogy lapátra teszik. Végül rendeződött a dolog, de a „vétkes" továbbra sem tudott igazán feloldódni... Valószínűleg ez motiválta menedzserünket abban, hogy meetingen elővegyük a „ha hibáztam, hogyan dolgozzam fel" témakörét, amiben akkor még lelkesen részt vettem és rajta voltam, hogy jobbnál-jobb tanácsokkal segítsem a megtévedt kollégát. 

Az akkor jól hangzó tanácsok most viszont nevetségesnek tűntek, sőt egyenesen dühítettek bagatellségükkel. Mindenki hibázik és gondolkozz pozitívan, nem vagy te rossz, ne hibáztasd magad, vond le a következtetést: mit tanultál az esetből? Csak hab volt a tortán, hogy hetek óta szállingóznak a legújabb leépítési rémhírek, éljen a Széll Kálmán kettő... Már mindenhonnan hallani, hogy ezt már se így-se úgy nem bírja ki az ágazat, szóval nem csak látogatói, hanem általános leépítések várhatók.

Tény, nem voltam a topon a múlt héten, de aztán összefutottam Lídiával a kórház folyosóján, és végre volt időnk beülni a büfébe, nem úgy mint múltkor, amikor én nagyon, ő pedig rettentően sietett. Nem kell ecsetelnem, mennyire kell néha munka közben a lazítás, hogy ne csak helyszínek (és sok-sok kilométer) között rohangálj, mint a mérgezett egér. Manapság persze ez egyre kivitelezhetetlenebb, mert akkora az elvárás, hogy ha nem turbó üzemmódban pörgeted a melót, akkor sehogy sem éred utol magad...

Lídiának most mégsem tudtam ellenállni - ő az a típus, akinek annyira megfog az egyénisége, hogy ismerni vágyod - így aztán régi ismerősként hátradőltünk az irgalmatlanul kényelmetlen büfészékeken, hogy tipikus női sztorikkal szórakoztassuk egymást. „Tudod, már régóta nézem a pasit a személyzetiről, de még sosem kaptam el a pillantását. Utálom, ha bámulnak, szóval én sem tapadok rá senkire, inkább a háttérből figyelem meg. Aztán vagy észrevesz, vagy nem" - így Lídia, mire eszembe jut a doki, akibe majdnem „beleszerettem". „Az egész fellépése egy álom: laza mosoly, határozott, mégis gyengéd kézfogás, érdeklődő hangvétel. Szívből örülök az együttműködésnek szöveg, én meg olvadoztam, mint a fagyi a melegben. Csak a végén kapcsoltam: jegygyűrűs a Don Juan" - mire Lídia csak kacag, és odamondja, hogy „jaj te ártatlan, te naív, hát hol élsz te?" És ezt olyan elsöprő erővel, hogy csak ülök hülyén, mint aki tényleg nem érti az élet lényegét.

Hiába, Lídia igazi profi. Perc sem kellett hozzá, hogy visszatérjen a kerékvágásba, én meg több mint egy hete nyüszögök az írásbeli figyelmeztetésemen, amilyenben - mint később kiderült - Lídiának már háromszor is része volt.

Ritkán írok munkaidőben, de úgy érzem, most az írás a legjobb terápia. A történet lényege: írásbeli figyelmeztetést kaptam a sales managertől! Pfff... A reggeli meeting után hivatott be, hogy átnyújthassa a figyelmeztetést rejtő borítékot. (Én balga, előtte még azon morfondíroztam, vajon miért kapok majd dícséretet, netán külön feladatot, hogy még jobban bizonyíthassak.) „Nézd Dóra, a múltkor leadott elemzésed nem egyszerűen hemzsegett a hibáktól, tele volt velük. Többször hangsúlyoztuk, hogy a teljesített projekt eredménye ez alapján kerül kiértékelésre. Ez az a pont, ahol írásban is figyelmeztetnem kell téged" – közölte, felelevenítve néhány korábbi, apró hibámat is, amit annak idejében nem is tettek szóvá. Mit lehet erre mondani? „Köszi szépen?" „Már annyira vártam?" Nyeltem egyet, illedelmesen átvettem a borítékot (szinte égette a kezemet), és biztosítottam, hogy délre elkészülök a javítással - miközben egyfolytában az zakatolt a fejemben, hogy mégis, mit ronthattam el ennyire? 

A megdöbbenés csak ezután következett. A kezemben tartott paksaméta még csak nem is az a változat volt, amit elküldtem. Ez egy félbehagyott, vagy inkább háromnegyedig rendszerezett táblázat, csomó adat hiányzik belőle, más részük pedig nem is pontos. Izzadtam, mint egy ló, mire kinyitottam a laptopom és csekkoltam a saját doksimat. Újabb megdöbbenés: a gépemen ugyanazzal a pocsék munkával szemeztem. Rég éreztem ilyet, de akkor kevés választott el attól, hogy hangos szitkok mellett nagy erővel belerúgjak az asztalba. Az ajkamba kellett harapnom (vérserkenésig), hogy azért ezt mégse. 

Így, utólag (értsd: pár órával az eset után, a kijavított adatbázis leadását követően) lényegtelennek érzem, miért büntettek meg. Nem számít, hogy valójában pöpecre megcsináltam az anyagot, nem számít, hogy bizonyára a technika ördöge köpött a levesembe, meg hogy „én nem szoktam hibázni, ez valami tévedés lesz kérem". Mert nem. Kegyetlen rossz érzés figyelmeztetést kapni, és nekem nem ment „csak úgy" a félredobás, marcangolt az a pár soros papírka. (Legalább már tudom, mennyire gyomorszorító, amikor a teljesítményed miatt állítanak pellengérre.) 

Hibázni persze emberi dolog, nekem akkor is kellett négy óra a kezdeti megrendülés feldolgozásához, és még most is érzem a számban a keserű ízt, az „üljön le egyes!" érzését. Szinte hallom, ahogy bölcs nagybátyám felteszi a keresztkérdést: „Hogyan akarsz fejlődni, ha nem bírod a kritikát?" 

Ha egy helyen sokan dolgoznak együtt, elkerülhetetlenek a pletykák - mondják. De csak a meggondolatlanoknak. Az okos ember visszafogja magát, nem beszél össze-vissza, nem teregeti ki a szennyest, és főleg nem enged bepillantást a magánéletébe. Vannak pletykás (akiknek lételemük az információszerzés és továbbítás), nem pletykás (ők inkább leharapnák a nyelvüket, minthogy hozzászóljanak a témához), és amolyan fél-pletykás típusok, akik meggyőződésük szerint nem pletykálnak, és nem tesznek másokra megjegyzéseket, aztán persze mégis kiszalad a szájukon ez meg az egy óvatlan pillanatban. Az emberek többsége az utóbbi csoporthoz tartozik, mert nagyon nehéz úgy élni, hogy sosem nem fogalmazzuk meg a véleményünket, sosem fűzzük hozzá a témához gondolatainkat: az ember alapvetően emocionális lény, bár nagyon törekszik a racionalitásra. 

Az első, igazán komoly pletyka-eset idején a kamasz szerelem küszöbén álló bakfis voltam, aki majd' megdöglött szíve választottjáért. Típus kérdése ez is, én inkább a szégyenlős fajtába tartoztam, óvtam-védtem érzéseimet; s dehogy álltam volna a fiú elé színt vallani. Naná, hogy „legjobb barátnőm" - miután megvallottuk egymásnak kölcsönösen, hogy „valaki" van - tudni akarta a nevét, és megint csak a nevét, és újra a nevét. Végül beadtam a derekam. Kiböktem, mire elöntött a megkönnyebbülés (neki már beszélhetek róla!), de ezzel párhuzamosan rossz érzés környékezett; mint mikor legszebb álmodról derül ki, csak álom volt és nem valóság. Szerelmem ténye menthetetlenül materializálódott, már nem csupán elmém fantáziájának része volt, a kézzel fogható valóság része lett. Rá is faragtam. Bár Juli egy darabig tartotta a száját, később kibukott belőle a nagy titok, én meg napokon - ha nem heteken - át leforázott kisfarkasként kullogtam a suliban. (Hogy átérezzétek: képzeljük el a sztori jelenkori esetét. Zsuzsikát elhagyja a férje, ezt megosztja munkahelyi bizalmasával, aki tartja magát ideig-óráig. Aztán a körülötte sűrűsödő hangok hatására - „Figyeltétek, Zsuzsika napok óta árnyéke önmagának…", „Csak nem valami komoly betegség,", „Lehet egy családtagját vesztette el…" – a bizalmas beadja a derekát, és közhírré teszi a titkot, amit rábíztak. Innentől Zsuzsika élete és állapota közszájon forog, ami hamarosan neki is fel fog tűnni.)

A cégnél - többek között a munkamorált is rontó történetek elkerülése végett - rendkívüli módon figyelnek a pletyka megakadályozására. Íratlan szabályként tudjuk mindannyian, mi-merre-hány méter, és a határokon túl nem merészkedünk. Sokat gondolkodtam rajta, mi lehet az oka, hogy ennyire fegyelmezett a társaság... (Ha például visszagondolok a kórházban töltött időszakra, ott tökéletesen ellentétes dinamika működött. A hajnali kávénál már a tegnapi eseményeket tárgyalták, s napközben a helyzet csak fokozódott.) A válasz a szakmát általánosan jellemző szenzitivitásban keresendő, amelyekkel a gyógyszeriparban dolgozók megtanulnak együtt élni. Itt minden egyes szónak jelentősége lehet, ezért kétszer is meggondoljuk, mielőtt beszélünk. A magánélet a legtöbbeknél tabu: rengeteg tréningen és okításon vagyunk túl, ezért tudjuk, mások beavatásával akaratlan is rést ütünk a pajzson és támadási felületet biztosítunk másoknak. 

A múltkoriban mégis megtörtént. Eleinte senkinek nem tűnt fel, agilis és dekoratív munkatársat láttunk Benne, aki könnyen beilleszkedett a csapatba. Úgy tűnt, mindenhol ott van, és nagyon jól informált, sokszor többet tudott azoknál, akik évek óta a cégnél dolgoztak. Megnyugtató kedvessége imponáló volt, mindenkihez volt egy jó szava, biztató pillantása. Hetek teltek el, mire gyanakodni kezdtünk, jobban mondva érezni valami megmagyarázhatatlan dolgot a levegőben; egyre bizalmatlanabbul méregettük egymást a légtérben keveredő információk hatására, s kezdtünk rájönni, hogy nem tudjuk, ki-kinek mit mond el és ad tovább, ki-kiről jelent a középvezetőségnek, és vajon honnan tudják már megint X-ről és Y-ról ezt és azt a feletteseink. Újonc munkatársunk eközben csak száguldott tovább, miközben maximálisan hozta az eredményeket. Sőt. Az igazság az, hogy túlszárnyalt valamennyiünket, így a meetingeken újra és újra a kiemelt nevek között szerepelt, módszereit bátran ajánlották alkalmazásra. Aztán egyszer csak robbant a bomba: egyik nap még azt hallottuk tőle, hogy állítólag Z-t fogják kinevezik ZS helyére, másnap pedig már azt láttuk, ahogy „Miss Infó” dühösen végig vágtat folyosón az elbukott zsenik arckifejezésével az arcán. Informátorunkat kirúgták. 

Nem került szóba a neve a heti meetingen, cserébe részletesen beszéltünk a pletykáról és veszélyeiről, valamint a diszkréció bájáról. Napokkal később derült fény - „szolid pletykának köszönhetően" - a háttérben zaljó eseményekre: teljesítményorientált informátorunk úgy repkedett a cégben emberről emberre, mint a méhek virágról-virágra, miközben a felszívott tudást tovább és tovább csepegtette. Így aztán - hiába a magabiztosság és a teljesítmény - a veszélyes elemek listáján végezte, ahonnan egyetlen rossz mozdulatodért a bőröddel fizetsz.

Már a nap eleje is baljósan kezdődött. Metsző tavaszi szélben, szürke ég alatt indultam el, sehol egy halvány mosoly az utca emberétől, innen és onnan is csak morgások-dörmögések. „Oda se neki - gondoltam akkor még bizakodóan -, az első találkozók majd feldobnak, és ráállok a pozitív irányra".

Na, nem éppen így történt. Dr. Zrínyi (én hívom így magamban, mivel a doktor úr él-hal a vaddisznó pörköltért) átkozottul rossz hangulatban volt. Mielőtt bementem volna, megsúgta az asszisztense, hogy semmi jóra ne számítsak, az asszony kiverte tegnap a balhét, és Zrínyi még nyalogatja a sebeit. Unottan piszkálta a billentyűzetét, és csak azért nézett rám kétszer, hogy legalább megpróbálja elhitetni velem, hogy még a helyiségben tartózkodik. A találkozó konklúziója: figyelem semmi, eredmény nulla, jókedv skála a mínusz ikszen. 

De azért csak gyerünk tovább. A két látogatás között - áthidalónak - engedélyeztem magamnak egy caffé lattét; nagyon-nagyon jólesett. (Ritka alkalmak egyike, amikor a három decis lattét egy húzásra, hatalmas kortyokban ittam meg.) Mire a kórházba értem, már kezdtem elhinni, minden jóra fordulhat, de akkor megláttam „őt". Elsőre azt hittem egy attraktívabb beteg (a rosszabbik, magamutogatós fajtából), az, hogy „kollegina" csak percekkel később esett le. Láthatóan türelmetlenül topogott az ajtó előtt (hosszú körmeivel dobolt a kézitáskáján), miközben fél percenként hátrasimította a haját és megrebbentette pilláit. A várakozó kismamák (tekintve, hogy szülész-nőgyógyász volt a doktor úr) gyanús pillantásokat vetettek rá, de persze ő egy pillanatig sem zavartatta magát. Megsemmisítő pillantásokkal illette őket, átnézett rajtuk egy távoli pontot bámulva a szemközti falon. Aztán nyílt az ajtó, kismama ki, Miss. Határozottság pedig ugrásra kész nagyvadként robbant volna be - ha nem állja útját az asszisztensnő, aki kedvesen közölte, hogy doktor urat sürgős esetre hívták fel az osztályra, lenne-e szíves leülni és várakozni.

Látnotok kellett volna a nő megnyúlt arcát! Először csak elkerekedett a szeme, aztán felfújta magát, és határozottan közölte, hogy már pedig neki nulla percnyi vesztegetni való ideje sincs, egyébként is, kikéri magának, hogy tovább várakoztassák. Másfelől jobb, ha az asszisztensnő a fejébe vési: ha a doktor úr meghallja a nevét, azonnal átgondolja a sürgős esethez rohanást, mert nekik halasztást nem tűrő elintéznivalójuk van egymással. Mindezt olyan arrogánsan adta elő, hogy még a sokat próbált asszisztensnő is megingott, és beszólt a válla fölött a dokinak: „Doktor úr a Zsákai Judit van itt, és azonnal látni akarja!" Több sem kellett említett Juditnak, félretuszkolta a levegőért kapkodó asszisztenst, és berobogott a rendelőbe.

Nem láttam, mi történt odabent, annyi azonban bizonyos, hogy Miss. Tank senkiben nem hagyott felemelő érzéseket - legkevésbé bennem, aki „egy hajóban utaztam vele". A várakozó kismamák felhúzott szemöldökkel reflektáltak a támadásra, ketten pedig azt kezdték el fejtegeni, ki lehetett a nőszemély, és vajon honnan veszi a bátorságot ehhez a stílushoz. Harmadikuk jól értesültként - és kellőképpen hangosan ahhoz, hogy az egész folyosó hallja - közbeszúrta, hogy „na most láttattok egy orvoslátogatót munka közben". Erre persze többen szörnyülködő arcot vágtak és susmorogni kezdtek egymás között.

Szerettem volna kiállni középre és kiáltani, hogy „hahó, én is itt vagyok!", vagy, hogy „tévedés, ő a kivétel, én normális vagyok!" - de persze egy hang sem jött ki a torkomon. Csak ültem, türelmesen megvártam, mire doktor úr visszatér az osztályról, kedvesen biccent felém, majd behívja a legelcsigázottabb kismamát, hogy végül az asszisztensnője invitáljon a rendelőbe mintegy háromnegyed óra várakozás után.

„Jó, hogy maga a valóságban él. A kolleganője átment rajtam, mint egy úthenger" - mosolygott biztatóan a doki a búcsúzásnál. Pislogtam kettőt, elképzeltem, ahogy megkérem, tartson már kampánybeszédet a kint várakozó, megtévesztett kismamáknak az orvoslátogatókban lakozó jóérzésekről, de végül csak egy halvány vissza-mosolyra futotta. (Lehet, jobban ki kellene állnom magamért?) 

Még mindig nagy a bizonytalanság az egész szakmában (amit a nap nap után felröppenő hírek csak fokoznak), nincsenek előre gyártott hosszú távú stratégiák, nincsenek fülesek és nincsenek rebesgetések arról, hogy mikor lehet újabb leépítési hullámra számítani. Mindenki megfigyelő állásponton van, a cégek kivárnak, miközben a fejünk felett állandó jelleggel ott lebeg a fenyegetés kardja: vajon meddig kellünk?

Persze, igyekszünk lazán venni a dolgokat, és nem folyamatosan aggódni azon, vajon mennyire biztos a talaj, amin állunk. De néha iszonyú nehéz. Személy szerint minden egyes újabb gyógyszeripart érintő megszorításnál érzem a nyomást a mellkasomban, és futnak előttem a pesszimista képek. Vajon, mennyit bír el még a szakma?

Ráadásul én még csak kezdő vagyok a rendszerben, ott van a tojáshéj a fenekemen, alig több mint fél éve álltam pályára... Az „öregek" beszélgetés foszlányaiból pedig csak annyit érzékelek, hogy - minden kifelé mutatott magabiztosságuk ellenére - ők is izgulnak. Kevés a lobbierő, nincs igazi érdekérvényesítésre lehetőség, nemhogy a cégekkel, de már a gyógyszerészeti kamarával sem egyeztet a kormányzat. 

Folyosói pletykaszinten ezt úgy fordítják, hogy kipécézték maguknak a gyógyszeripart, és most lerántják róla az utolsó bőrt is. Túl jól ment a bolt, hát akkor most jön a feketeleves. Nem beszélve arról, hogy ezzel a húzással a lakosság előtt továbbra is Robin Hoodként tűnhetnek fel az ágazatot sanyargatók; hiszen csak a betegeknek akarnak jót, könnyíteni szeretnének a terheiken. (Ezzel némiképp ellentmondanak azok az egyre gyakrabban hallható megszólalások, amelyek a vásárlók-betegek részéről hangzanak el. A tegnap reggeli rádióadásban is arról panaszkodott egy beteg, végképp elege van abból, hogy az új rendeletekkel megpróbálnak közé és az orvosa közé férkőzni azzal, hogy ismeretlen patikusokra bízzák gyógyszere kiválasztását).

Emlékszem, a nálunk történt késő őszi leépítéskor - csak akkor még nem éreztem át teljes súlyában az egészet - síri csend uralkodott a folyosókon, magukat tartani próbáló kollégák színlelt nyugalommal várták a sorukat; mikor hívják be őket arra a bizonyos beszélgetésre, ahol sorsuk felől döntenek. Azok, akikkel "végeztek" ettől kezdve sötét kis felhőt hurcoltak a fejük felett, kevesebbet beszéltek és még kevesebbet mosolyogtak. Bár nyílt színen senkit nem láttunk sírni vagy dühöngeni, a színfalak mögött zajlottak az események. A női mosdóban magam is fültanúja voltam egyik munkatársunk zokogásának, aki két szipogás között sírta el a telefonba a bánatát, miközben egyre csak azt hajtogatta, hogy "ezt nem hiszem el, annyira meg voltak eddig elégedve". Egy igazi veterán pedig (nem volt, aki emlékezett volna olyan időre, amikor ő még nem dolgozott a cégnél) legalább háromszor csapta be félreérthetetlen erőkkel a kocsija ajtaját a parkolóban, ahová azért ment ki az ominózus beszélgetés után, hogy - pedig már hónapok óta absztinens volt - rágyújtson.

Azért voltak sikertörténetek is, például amikor valakinek sikerült villámgyorsan elhelyezkednie egy másik cégnél - ahol állítása szerint minden "sokkal jobban klappol" - vagy amikor új munkakörben ugyan, de habitusához testhezállóbbat talált a volt kolléga. "Az ilyen helyzetekben meg kell őrizni a magunkba vetett hitünket" - mondják az okosok -, de én csak abban vagyok biztos, ha kirúgnak, így vagy úgy, de el kell törnie egy mécsesnek. 

Szeretem a pénteki napokat. Mindenki jobban mosolyog és kedvesebben arrogáns. Lelassulnak az órák, szelídülnek a percek, miközben egyre közelebb és közelebb érünk a hétvégi megváltásához. Nálam általában a munkaórák háromnegyedénél kezdődik az álmodozás, ilyenkor gondolatban már megengedem magamnak a jóleső el-elkalandozást, és annak megvalósításán tűnődöm, amit a teljesítményorientált hétköznapok közepette terveztem el.

Vasárnap virágot ültetek. Egész barátságos és nagy erkélyem van, az pedig, hogy kertre néz csak fokozza az értékét – hetek óta vágyakozva nézem a rügyező fákat és bimbódzó palántákat –, és most végre nekem is lesz, csatlakozom a többséghez.

Muszáj elmondanom (pedig félig még titok!), hogy van még valaki, aki az erkélyhez való viszonyomat meghatározza; Ádám, akit alig egy hónapja ismerek. Ő volt az, akivel az első igazán meleg tavaszi napon megcsodáltuk a nyiladozó kertet, és az első szabad ég alatti, erkélyes hétvégi reggelimet is neki köszönhetem.

Mindenféle húhó nélkül kezdődött a történetünk, én éppen nyakig benne voltam a szokásos pénteki gőzkieresztésben Topossal (emlékeztek még?): hevesen gesztikuláltam, miközben a személyiségfejlődés szükségszerűségéről magyaráztam (ami meglátásom szerint egy életen át tart), Topos pedig igyekezett meggyőzni ennek ellenkezőjéről (miszerint eljön az a pont, amikor nincs tovább fejlődni, a személyiség beáll és abban az állapotában is marad), amikor megláttam a szemközti asztalnál „A” férfit.

A szívószál kiesett a számból, a lábam remegni kezdett – pedig stabilan a bárszékre támasztottam – és hirtelen idétlen kislánynak éreztem magam a férfiból áradó gyengéd magabiztosság mellett. Azért írom, hogy gyengéd, mert a kisugárzása egyáltalán nem volt tolakodó, sőt. Tudtam, ő nem az a típus, aki nagyot akar hasítani a lehetőségekből – s azok mégis ott vannak előtte.

A szerencse is kellett hozzá, hogy végül az asztala mellett kössek ki. Topos sürgető telefont kapott az aktuális hölgyeménytől, akinek a lábai előtt hevert, én pedig túl jókedvű voltam ahhoz, hogy taxit hívjak és hazáig meg se álljak. A tőlem telhető leglazább stílussal – igyekeztem „magától értetődő lenni” – lehuppantam a földöntúli lovag mellé, majd valahogy úgy, ahogy egy-egy nehezebb látogatás alkalmával teszi az ember lánya, semmitmondó – mégis társalgásra hívó – beszélgetést kezdeményeztem.

És bejött. Ádám imádta az első tíz perc női fecsegését, mi több biztatóan mosolygott, hogy folytassam – nekem pedig elég volt, hogy ott ül velem szemben, és csak rám figyel. Amikor hazafelé sétáltunk, már biztosan tudtam, hogy megőrülök, ha az egész csak ennyi lesz, de halleluja (!) – bár a mai napig nem tudom, mitől hatódott meg ennyire – a történet folytatódott. „Mennyire lenne romantikus holnap egy állatkerti séta?” – tette fel vigyorogva a kérdést. Gondolhatjátok, hogy nem kellett kétszer mondania. 

Ha orvoslátogatóként dolgozik az ember lánya, a meetingek és tréningek szép lassan úgy épülnek be az életébe, mintha mindig is a részei lettek volna. Egyfajta összetartó erővel bírnak, keretbe foglalják a mindennapokat, másfelől gondoskodnak arról, hogy folyamatosan tanulj és beépítsd a naprakész információkat. 

Eleinte persze csak kapkodtam a fejem – még a felkészítő tréningen –, olyan volt, mintha visszaültem volna az iskolapadba. Némiképp oldotta a feszültségem, hogy láthatóan a körülöttem ülők is hasonló érzéseken mentek keresztül; aztán jött a szünet, kábán kerestem a kávégép automatát, miközben hangosan sóhajtoztam. „Úgy álljatok hozzá ehhez a héthez, hogy ez a teszt hét. Aki itt elvérzik, az a jövőben se reménykedjen benne, hogy talpon tud maradni" - közölte az első nap végén trénerünk. Akkor leginkább egy hajcsárt jutatott eszembe, de a hét közepére - mikorra elkezdtem megszokni a tempót - rájöttem, hogy csak tette a dolgát. Akkora már látszott, kik azok, akiknek saját érdekükben el kell hagyniuk a terepet, mert egyszerűen nem elég gyors a felfogásuk vagy nem elég nagy a tűrőképességük. Ez főleg a csapat másik feléhez viszonyítva vált nyilvánvalóvá, ők ugyanis nemhogy lankadtak volna a napok múltával, hanem felvették a tempót, sőt egyre gyorsabbat diktáltak. Rájuk pozitív adrenalinként hatott a versenyszellem, mintha attól lettek volna egyre jobbak és jobbak, hogy nyomás alá kerültek.

S, hogy hol voltam én? Azt hiszem, valahol a középmezőnyben... Igazán érvényesülni nem mertem (és, hú de nehéz is lett volna egyesek vehemenciája mellett), de alkalomadtán szerepeltem, méghozzá nem is rosszul. Azt volt a taktikám, hogy tréning után hazafelé bandukolva kiszellőztettem a fejemet, otthon viszont (szigorúan könnyű vacsora után, hogy ne nyomja el szellemi éberségemet a nehéz étel) újra elővettem és letisztáztam az aznapi jegyzeteimet - így értem el, hogy ne csak átrobogjon, hanem be is épüljön a felszívott tudás az agyamba.

A tréningek tanulásos típusa nem sétagalopp. Komoly a tananyag és a követelményrendszer is szigorú; egyáltalán nem mindegy, hogy mennyi energiát fektetsz bele, és hogyan teljesítesz. Mivel az egész ágazat rendkívül érzékeny terület, a legapróbb hiba is sokba kerülhet, ezért a katonás szemlélet meghatározó a profi cégeknél. Rá kell szoktatni a munkatársakat a precízségre, a szigorra, a maximalizmusra - így csökkenthető a kockázat a minimumra. (Egyébként embere válogatja, ki-mennyire szereti ezt a típusú agyzsibbasztást. Én például élvezni szoktam, lehet azért, mert ezek a hetek azt az érzetet keltik bennem, hogy pallérozom az elmémet, és még mindig nem léptem az elbutulás útjára.)

A tréningeknek mellesleg van szórakoztató részük is - legalábbis a többség ezeket igencsak élvezni szokta -, amikor szituációs feladatokat kapunk, és azon dolgozunk, hogy minél kifinomultabban, adekvátabban tudjunk reagálni a ránk váró helyzetekre. Itt a legfontosabb szabály talán az, hogy nincs „sztenderd megoldás", mindenki hozza saját egyéniségét, és azon belül lehet vitatkozni, merre lenne érdemes mozdulnia. Nálunk például van egy srác, számomra felfoghatatlan fazon. Nyegle testtartás, hanyag öltözet (rendszeresen nem tűri be az ingét..), laza szövegek... Folyamatosan dőlnek belőle a poénok. Ránézésre kollégistának néznéd, közben az egyik legsikeresebb látogató. Állítólag imádják a fellépését. 

Nem hagyott nyugodni a múltkori téma (az orvoslátogatói munka megítélése a társadalom szemszögéből), ezért egy egész estét szántam arra, hogy alaposan körbenézzek a neten: milyen vélemények léteznek az orvoslátogatói munkát illetően. Az első félórában úgy éreztem, bele sem kellett volna kezdenem a kutatásba, mert a sok negatív vélemény nyomasztani kezdett, az indulatos, észérvek nélküli támadásokat pedig egyszerűen nem tudtam hová tenni.

„Méghogy nem ügynök az orvoslátogató... Az egyik legpofátlanabb! Neki nem szent a beteg, a betegség, csak a haszon..." - így az egyik vélemény, míg a másik szerint az orvoslátogatónak az a feladata, hogy „különböző juttatásokkal lekenyerezze az orvost, aki cserébe az általa képviselt gyógyszergyár termékeit írja fel mindenkinek", felismerni pedig onnan lehet, hogy „bejön a tömött váróban, kezében kis szatyorkával, bekopog az orvos ajtaján, majd háromnegyed óra múlva távozik".

Az ehhez hasonló vélemények olvasása után történt az, hogy szélesre kellett tárnom az ablakomat és mélyeket szívni a friss levegőből. Az eddigi bejegyzésekből már nyilván kiderült, hogy az átlagosnál lelkisebb típus vagyok, nem tudok mindenre csak úgy legyinteni, és sokszor magamra veszem azt is, amit nem kéne. Most is sikerült túlreagálnom a rosszindulatot, de aztán vettem a fáradtságot, és még egyszer alaposan átgondoltam az olvasottakat.

És milyen jól tettem! Egyrészt, mert sikerült felfedeznem, hogy a bántó és sokszor alaptalan vádaskodók mellett sokan vannak, akik megvédik az orvoslátogatókat; másrészt, mert találtam egy olyan háziorvost, aki nyíltan leírja véleményét a látogatókról. „A vényre kapható gyógyszereket tilos reklámozni. Csak szakmai fórumokon, szakmai folyóiratokban lehet bemutatni őket. Mivel nem minden orvos tud eljutni ilyen fórumokra, és nem minden orvos olvas ilyen típusú szakirodalmat szabadidejében, ezért fontos, hogy az információk eljussanak az aktívan gyógyító orvosokhoz" - magyarázza az indulatoskodóknak egy hozzászóló. „Az orvoslátogató nem üzletember. Szigorúan szakmai tájékoztatást visz az orvosoknak az újonnan megjelent gyógyszerekről, amelyek vénykötelesek, más úton reklámozni nem lehet. Szóval két lábon járó, szakmai reklám, mert ha a hegy nem megy Mohamedhez..." - szól egy másik vélemény.

Persze találtam olyan hozzászólást is, ami a túlzás kategóriába sorolható. Eszerint az orvoslátogatás „a világ legjobb állása. Céges kocsi, céges telefon, ingyen internet és laptop, csapatépítő tréningek a Földközi-tengeren, üdülési csekk 100 ezrekért", nem beszélve a fizetésről, ami átlagban nettó 300 ezer forint. „Ha az orvoslátogatók nem lennének, honnan értesülnének az orvosok az újdonságokról, szakmai információkról? Gondoljátok, miután fáradtan hazamennek, leülnek a számítógép elé és minden szakmai cikket átböngésznek?" - teszik fel a kérdést az egyik oldalon, majd hozzáteszik, hogy „akik ilyen szánalmasan negatív véleményt írnak az orvoslátogatókról, akik mellesleg mind profi szakemberek, azok csupán irigyek".

Ezen a mondaton aztán sokáig gondolkoztam. Valóban azért lenne a szakma iránt ennyi rosszindulat, mert irigyelnek minket az emberek? Végül arra jutottam, az irigység nem lehet elég alap arra, hogy egyesek ennyire kikeljenek magukból; következésképpen kell lennie a szakmán belül olyan látogatóknak, akik generálják a rossz tapasztalatokat, azaz tesznek arról, hogy a társadalom megítélése negatív irányba fejlődjön. 

Ezt támasztja alá a fentebb már említett háziorvos is, aki inkorrekt és korrekt eszközök alapján csoportosította az orvoslátogatókat. Eszerint vannak orvoslátogatók, akik úgy viselkednek mintha ellenőrök lennének, mások túlságosan bizalmaskodóak, sőt vannak olyanok is, akik áltudományos vizsgálatokba próbálják bevonni a gyanútlan orvosokat. A legrosszabb fényt mégis azok vetik a szakmára, akik konkrétan rákérdeznek: „lehet téged korrumpálni?" Szerencsére utóbbival egyre ritkábban találkozni - ismeri el a doktor, aki az látogatók „fehéredését" a szigorúbb munkamorál számlájára írja. 

„Korrekt módszernek azt tartom, ha szakmai együttműködést ajánlanak fel a gyógyszerírásért cserébe. Örülök, ha a konferenciák regisztrációs díját fizetik ki, könyvet hoznak, folyóiratra fizetnek elő. De a legjobb az, ha a páciensek irányítását segítenek megkönnyíteni. Szűrések szervezésében, szakambulanciákkal való kapcsolat kiépítésében szokott segíteni az az egy-két kolléga, amelyik átlátja, hogy mire van szükségünk" - sorolja a mindkét fél számára gyümülcsöző (együttműködésen alapuló!) módszereket.

Bevallom, itt lélegeztem fel először, és éreztem úgy, hogy van értelme annak, ha az ember nyíltan és őszintén beszél a munkájáról. Előbb-utóbb mások is meghallják. 

Többször tapasztaltam, mióta orvoslátogató vagyok, hogy az emberekben van némi előítélet az orvoslátogatással szemben. Rendszerint, amikor a munkám iránt érdeklődnek, és kimondom a bűvös szót, enyhén felhúzzák a szemöldöküket vagy csodálkozva rám néznek, hogy „tényleg"? A többség nem megy ennél tovább, nem kérdez és nem érdeklődik arról, hogy tulajdonképpen mit is csinálok nap mint nap, de érezni szoktam valami megmagyarázhatatlan bizalmatlanságot irányukból.

Azért nehéz kezelni ezeket a helyzeteket, mert ilyenkor annyira azt érzem, hogy szívesen beszélnék arról, mivel is telnek a napjaim, és mit is jelent nekem a szakmám, de az ember egy bizonyos kor után már nem tolakodó, és nem kezdi el magyarázni a bizonyítványát - inkább bölcsen hallgat, és bízik benne, hogy előbb-utóbb fény derül az „igazságra".

A szimplán hallgató típus mellett létezik a másik típus, aki aztán nem szívbajos, és nyíltan beszól, mondván ő ki meri nyilvánítani cseppet sem elismerő véleményét az orvoslátogatókról. Nem könnyű higgadtan kezelni ezeket a helyzeteket, és valamiképpen konstruktív irányba terelni a beszélgetést, amiben mindkét fél kultúráltan elmondhatja véleményét, és eddigi tapasztalatait a szakmáról. (A legrosszabb, hogy sokszor egyáltalán nincsenek ilyen tapasztalatok, nincs igazi tudás csak az előítélet, ami mende-mondákból és féligazságokból táplálkozik.)

Az persze tagadhatatlan, hogy érzékeny területen dolgozik az, aki orvoslátogató. Az egészségnél kevés fontosabb dolog van az életben, ezért nehéz megérteni, hogy (sajnos) olyan világban élünk, ahol ezért - az élet szinte minden területén - fizetni kell. Az egészségesebb táplálkozás több pénzbe kerül, de már a társadalombiztosítás sem működik befizetés nélkül, aki pedig megteheti, szebb és jobb magánkórházban kaphat ellátást, és számára a várólisták és különleges kezelések sem ütköznek akadályba.

És ugye... A gyógyszerekért is fizetni kell. Csodálatos gyógyítások jöhetnek létre általuk, a mai tudomány legnagyobb koponyái dolgoznak azon, hogy minél hatékonyabb készítmények segítsék az emberiséget a különböző betegségek leküzdésében - ám mindez nincs ingyen, sőt súlyos pénzeket emészt fel a rendszer fenntartása. És valahol itt kerül a képbe az orvoslátogató, mint közvetítő a tudomány és a gyakorló orvosok között - de ez már egy következő történet. 

Vicces, hogy a hét elején hóesésben, míg most madárcsicsergésben írok, miközben határozottan érzem a tavasz illatát. Amikor közeledik a tél, és egyre rövidebbek és rövidebbek lesznek a nappalok, mintha el is felejtenénk, hogy van más is: megszokjuk az illatokat és a zimankós miliőt. Ilyenkor aztán - és ez minden évben így van - kinyílik a világ, meghajlik a téli akarat és besurran a nappalinkba a tavasz, amiről nekem azonmód az esti séták, a kiülős teraszok és felszabadult társaságok jutnak az eszembe. 

A héten már visszamentem dolgozni, és nem gondoltam, hogy ezt fogom mondani, de kifejezetten jót tett a hétnapos szünet. Kihúzott a mókuskerékből és lassított a tempómon: végre volt időm végiggondolni az elmúlt félév történéseit. Rájöttem, túl nagy bennem a teljesítménykényszer (egyébként, ahogy a cégnél látom a többieket, arra is rájöttem, miért: itt mindenkiben túlteng a maximalizmus), ami már-már görcsössé is tett ebbe az irányba. Mindez leginkább a gondolataimon mutatkozott meg, jelesül azon, hogy elmélkedéseim nagy részét a munka, és megint csak a munka töltötte ki, az, hogy hogyan lehetne ezt és azt még hatékonyabban, még jobban csinálni. Ez fajult végül odáig, hogy másra már nem is jutott időm. Mindent a tökéletes munkavégzés eszméjének rendeltem alá.

Pedig nem volt ez mindig így, ha még emlékeztek... Az első nagy áttörést - azt a találkozást, ami eldöntette velem, hogy a pályán maradok - egy kedves doktornőhöz kötődő látogatásom hozta meg, mondhatnánk teljesen véletlenül. Nem is vele kellett volna ugyanis találkoznom, hanem kollegájával. Ám amikor kiszáradt torokkal és kissé izzadó tenyérrel (ha jól emlékszem, ez volt a páros látogatások utáni harmadik önálló feladatom) bekopogtattam az ajtón és mindenre elszántan berobbantam, hiába is mutatkozott be, valahogy nem tudatosult bennem a neve, így végig meg voltam győződve róla, hogy a megfelelő személlyel állok szemben.

Doktornő szélesen mosolygott, hellyel kínált, majd megjegyezte, hogy éppen túl van a nagyviziten, így van szusszanásnyi ideje, kezdhetem. Ami a legjobban meglepett a helyzetben, a velem szemben ülő nő lazasága és közvetlensége volt. Olyan természetességgel bánt velem, hogy ezzel engem is feloldott. Csupa szakmai dologról beszélgettünk (illetve én próbáltam őt beszéltetni, hogy a lehető legtöbbet tudjam meg róla), így többek között mesélt az osztály helyzetéről, és arról, hogy mennyire fontos neki az innováció, mennyire érdeklik az új dolgok, az új módszerek és gyógyszerek. Mint kiderült, kutatói vénája miatt annak idején majdnem tudós lett, de aztán rájött, hogy adrenalin pörgés nélkül nem tudná leélni az életét.

A találkozó - amellett, hogy amikor kiléptem az ajtón, úgy éreztem magam, mint aki kettővel a föld felett jár - arra ébresztett rá, ha igazán jól akarom végezni a dolgom, sokkal, de sokkal többet kell az elmémet palléroznom. Tisztában kell lennem a legújabb kutatásokkal és fejlesztésekkel, sőt visszamenőleg is ismernem kell adott terület kronológiáját. És nem lesz elég az, amit a tréningeken elmondanak, sem az, amiből a nehezített teszteket írjuk. Még ennél is több kell. Állandó érdeklődés, nyitott szemek és fülek az egészségügy irányába. Bele kell merülnöm nyakig, különben lemondhatok arról, hogy hiteles orvoslátogató váljon belőlem.

Sok szempontból szeretem, hogy itt a tél, és itt a hó, és lehet nézni, ahogy esik és esik. A tél akkor az igazi, ha hideg, ha havas, ha jól be kell öltözni, és az emberek összesározzák a bejárati ajtó utáni egy métert. A nagy lelkesedés közepette aztán a múlt héten ledöntött a lábáról valami kedves kórság (pedig akkor éppen tavaszba fordult), ami abban lelte örömét, hogy kellemetlenül csiklandozta és szúrkálta a torkomat, miközben a nyálkahártyámat sem kímélte. Az első napokban még derekasan álltam a sarat, aztán kénytelen voltam beteget jelenteni. Orvoslátogatóként nem engedheti meg magának az ember, hogy köhécseljen és prüszköljön, miközben különböző rendelőkben – ahol egyébként is mindenkinek fáj valamije – teszi tiszteletét.

Az első nap még furcsa volt munka nélkül (mondjuk eléggé lekötött, ahogy lázasan vacogtam a paplan alatt), és gondolkodni sem tudtam igazán, ráadásul foltokban jöttek a lázálomszerű képek, amelyek leginkább munkahelyi élményekből táplálkoztak. Mondtam is magamban – gyógytea iszogatása és mézes gyömbér rágcsálása közben –, hogy ez aztán a munkamorál; le sem tagadhatnám, hogy folyamatosan a munkámon pörgök… (Szokták mondani, hogy az álmok nem hazudnak, és bár ezek csak lázálmok voltak, azt alá kell írnom, hogy az életem 80%-át tényleg a munkám, és a munkám körüli gondolatok töltik ki. Ebben persze benne van, hogy még nincs családom, és csak fél éve szippantott be a szakma, ami ráadásul nagyon fekszik nekem - sokszor érzem úgy: „megtaláltam a helyem”.)

Na de. Nem is erről akartam írni, hanem arról, hogy gyengélkedésem második napján sokkal tisztább tudattal és sokkal kevésbé vacogtam a takaró alatt, így volt időm arra, hogy visszafelé és egyben tovább is gondoljam az elmúlt fél évet. Amiről már írtam, hogy az eleje nehezen indult (pontosabban a kezdeti lelkesedést pofonok hűtötték le), át kellett esnem a krízisen, és azokon az érzéseken, hogy „ez nekem nem fog menni”, és „mit is keresek én itt?”.

Amiről viszont még nem írtam – bár gondolom sejthető volt, valahogy túléltem ezt a korszakot, ha még itt vagyok és írok –, azok a sikereim, az első jóérzéseim és visszaigazolásaim. Úgy érzem (nagyjából a blogírás kezdete óta látom igazán), az egész munkafolyamatnak íve van, és határozottan felfelé tart (még akkor is, ha pici lépésekben, mint a lépcsőfokok).

Ha össsze kellene foglalnom, valahogy úgy nézne ki a történet, hogy amíg nem vettem észre, kik vannak körülöttem és milyen helyzetekbe kerülök, addig ők sem vették észre azt, aki valójában vagyok. Egy picit képszerűbben: emlékeznek még a morcos doktorra, akitől úgy megrettentem? Amikor a megbeszélt időpontban visszamentem – Judit kitartó türelemmel készített fel – még mindig nem tudtam átlépni magamban egy falat, ezért bár korrektül végigmondtam a szövegemet és az orvos is készségesen végighallgatott, nem volt meg az áttörés, hiányzott az érzés, hogy igazán kommunikáltunk.

Legközelebb (sok-sok más helyen történt látogatás után) másfél hónap után találkoztunk (mivel a doki nem tartozott a körzetembe, csak helyettesítettem Juditot), és el kell mondjam, az élmény megdöbbentő volt. Olybá tűnt, mintha nem is ugyanabba a rendelőbe léptem volna be, és nem is ugyanazzal az orvossal találkoztam volna. Én laza voltam és elegáns (ez lett a stílusom :-D), rajta meglepődés látszott. Kedélyesen elbeszélgettünk, sőt, kifejezetten érdekelték a dolgok, így aztán csak kérdezett és kérdezett. Figyelmesen hallgatott, amikor beszéltem, felvonta a szemöldökét, amikor kételkedett és hevesen bólogatott, amikor egyetértett az elmondottakkal. Jó érzés volt látni az arcán az elismerést, hogy „jééé, ez a nő tud beszélni és érti a dolgát”....

(Képzeljétek, annyira odavolt, hogy a búcsúzásnál külön megkért, ugrojak be hozzá azzal az anyaggal, ami épp nem volt nálam, de őt kifejezetten érdekelte.)

Mióta írom ezt a blogot - de egyébként is jellemző beszélgetés téma, amikor kiderül, mivel foglalkozom - rendre megkapom azt a kérdést, hogy: „Őszintén Dóra! Mit szeretsz a munkádban?" Olyan kétkedő arccal tudják ezt kérdezni, hogy néha nevetni lenne kedvem, de az is szórakoztató, amikor szinte félve-gyanakodva faggatnak az indokokról. Mivel már a kezdetek kezdetén eldöntöttem, hogy „nyomdafestéktűrésig" egyenes leszek, ezért most bevallom, hogy az egyik dolog, amit leginkább szeretek a szakmámban, az a megjelenés.

Előtte is szerettem csinosan öltözködni - mert a lelkem mélyén sosem voltam az a fiús-farmeros alkat -, de sokszor nem azt vettem fel, amit szívem szerint vettem volna, hanem egy praktikusabbat, kényelmesebbet, kevésbé feltűnőt. A kórházi munka idején még lejjebb adtam, valahogy elment a kedvem az egész „öltözzünk nőnek" életérzéstől, és rendre úgy értem haza (holtfárdtan), hogy csak lerúgni volt erőm a cipőmet, nem pedig azon gondolkodni a ruhásszekrényem előtt, mivel kápráztassam el másnap az emberiséget.

Az új munkakörrel minden megváltozott, és azon gondolkoztam az elmúlt percekben (miközben egy forró teát csináltam a konyhában a hideg örömére), hogy ez az egész öltözködési szemléletváltás már akkor elkezdődött, amikor a felvételi interjúra mentem. Előtte napokig agyaltam azon, milyen megjelenést válasszak, mert nem akartam túl kirívó lenni, de a szürke kisegér stílustól is messze akartam kerülni. Ebből lett aztán a laza-elegáns kiskosztumös megoldás, aminek a lazaságát - tekintve, hogy nyár volt - az ujjatlan felső adta, és egy szolid sál dobta fel a koncepciót. 

Az az életérzés pedig, hogy „csinosan és nőiesen" azóta is tart. Sőt! Azt kell mondjam, egyre bővül a ruhatáram a munkámnak köszönhetően (és itt ne csak a pénzre gondoljatok, de persze az is benne van, hogy többet költhetek). A kiskosztümök mellett nagyon megszerettem az elegáns nadrágokat, az extravagáns szabású garbókat és a különleges, de nem rikító színű blúzokat. 

Ami még nagyon jó az orvoslátogatás ezen részében, hogy rendszeresen kapok pozitív visszajelzést a megjelenésemre, sőt vannak, akik azonnal észreveszik, ha valami újdonság van rajtam (és főleg a nők!). Nem egyszer történt olyan, hogy pont arról beszélgettem egy jót a doktornővel, hogy hol lehet a legmutatósabb sálakat, vagy például fülbevalókat kapni (na ez a másik terület, amit imádok! A fülbevalók világa :-D)

Summa summárum, én aztán tényleg nem vagyok az a „dumcsizzunk a rucikról" fajta, de azt sem tagadhatnám, hogy nőből van a lelkem, és a lelkemnek ezen része bizony igényli az odafigyelést...
 

Tizenévesen alig buliztam - de nem azért, mert egy vidéki kisvárosban nőttem fel -, hanem mert jobban szerettem otthon ülni, szürcsölgetni a kakaómat és olvasni az éppen kedvenc könyvemet. Az első nagy kitörésem egy András nevű fiúhoz köthető, aki viszont annyira megtetszett, hogy jól bejáratott szombat esti programomat is hajlandó voltam felcserélni a haverja házibulijára - és ehhez Andrásnak csak annyit kellett tennie, hogy a szünetben ne felejtse el félvállról odavetni: „Este buli lesz Toposnál. Jössz?"

Naná! Rohanok! Már hazafelé is szívdobogva mentem, és emlékszem, annyira meg akartam felelni a nagy alkalomnak (azzal a minimális tapasztalattal, ami a bulikról beszivárgott védett kis kuckómba), hogy már jó negyedórával hét előtt a csengő előtt toporogtam. Persze, még sehol nem volt senki, de Toposnak sem kellett a szomszédba szaladnia egy-két jó szóért, rögtön pezsgőt bontott (mi mást?) és a buborékok között laza társalgásba kezdtünk. Mondanom se kell, mire András beállított, már mély barátságot kötöttem a házigazdával (és a pezsgőspohárral), Andris karjaiba pedig egyenesen belezuhantam a nagy lelkesedés közepette... Volt nagyjából egy-két óra míg a mennyországban lebegtem (értsd: Andris karjaiba simultam), aztán lovagom hirtelen stílust váltott (igazándiból nőt, de a tények szempontjából ez lényegtelen) - és nekem a cseppet sem buborékos pezsgő maradt társaságnak. 

„Fel a fejjel kislány" - nyugtatott a lassan évtizede ismételt mondattal Topos a rendelőben történt csúfos kudarc utáni estén. „Úgy érzem magam, mint amikor az a nyámnyila Andris lepattintott" - néztem magam elé lemondóan, de Topos felhívta a figyelmemet, hogy az kizárt dolog, vagy ha igen, akkor azonnal rendeljünk még pezsgőt. „Ez az egész kamaszkori sztori - magyaráztam. - A visszautasítás első élménye, a félredobottság feldolgozásra váró érzései... Olyan gyerekes gondolat az egész. De a legrosszabb az Toposkám, hogy nem tudok kibékülni magammal."

Topos, mint minden valamire való barát, csak megértően nézett maga elé. Így néztünk magunk elé bambán. Nézelődtünk és kavargattuk az italunkat, én néha sóhajtottam, mire ő együttérzése jeléül velem sóhajtott. (Hülye egy szokásunk van, péntekenként egy koktélbárban iszogatunk - és már egészen kifinomult mozdulataink vannak a koktél-kavarásra.) Olyan kellemes meditatív állapotba sodortuk egymást ezzel a sóhajtozással, hogy a koktél felétől már arra is képes voltam, hogy átgondoljam Judit meglátásait életem első látogatásáról. Íme.

• Megértőek vagyunk, de nem balekok. Egy jó helyzetfelismerés fél győzelem, azaz ha morcos medvék, éhes patkányok vagy fojtogató csúszómászók támadnak ránk, csak meg kell találni a megfelelő hangot, ami megszelíditi őket.
   

• A türelem rózsát terem. Magaddal és a környezeteddel is légy türelmes (de nem birka). Ne felejtsd el, egy nap alatt kevesen hódítják meg a Nagy Falat.
   

• Ez itt nem a szenvedélyek vihara, hanem munkahely. Az állandóságra törekedj, hogy kialakíthasd korrekt és egyenes stílusodat, ami semmilyen helyzetben nem hat bántóan. (Erre persze nincs recept, mindenkinek magának kell felépítenie.)
   

• Ajtókon kívül nevetni is ér. Ha a ránk zúdított feszültség egy mosollyal oldódik leginkább, ne fosszuk meg magunkat néhány boldog másodperctől. 

Logikusnak tűnt, hogy nem teszem majd egykönnyen zsebre, amit a rendelői elvérzés után kapok Judittól. A páros látogatások lényege ugyanis éppen ebben rejlik: akció közben a mentor nem szól bele a történetbe, hagy érvényesülni, utána viszont aprólékosan kivesézi a látottakat. (Persze, úgy is fordíthatjuk, hogy a páros látogatás lényege az újonc minél nagyobb nyomás alá helyezése - nálam legalábbis tutira erről volt szó.)

Ekkora égés után normális, hogy nem éreztem magam a topon. Sőt. Visszagondolva egészen végletes elképzelések öltöttek alakot a fejemben, és nagyjából mind arról szóltak, hogy lám-lám milyen gyorsan kiderült, alkalmatlan vagyok a feladatra. A másik felem ezzel szemben egyáltalán nem gondolkodott, dühös volt és megalázott. „Pukkadjon meg a doktor úr!" - szerettem volna odakiáltani Juditnak, még mielőtt le kell nyelnem tőle az oktatói frázisokat, miszerint blabla ezt kellett volna, és blabala úgy kellett volna ésatöbbi. Én pontosan tudtam, mit hogyan kellett volna!!! - fogalmazódott meg bennem, és ezt bizonyára közöltem volna Judittal, de ő - ki tudja hányadszorra - ráérzett a helyzet lényegére.

„Milyen volt? Ja, és még mielőtt elfelejtem..." - mosolygott kihívóan - Milyen voltál?" Nem tudtam leplezni az érzéseimet, így az arcomról egyértelműen le lehetett olvasni, hogy értetlenkedem a kérdésen. „Igen, ott voltam és láttalak" - folytatta mentorom. „De ennél most sokkal fontosabb, te hogyan látod a történetet."

„Klasszikus rémtörténet. A lelkes újonc ártatlanul besétál a medve barlangjába, aztán a medve nyammm, megeszi vacsorára. Nem. Még rosszabb. A medve megeszi desszertnek az újoncot a vacsora után, mert a vacsora az előttünk dühöngve kirohanó beteg személyében már megvolt. Nem bírom a medvéket" - tettem hozzá magyarázatképpen. „És nem bírom, hogy nem sikerült! Fogalmam sincs, miért nem tudtam megszólalni. Talán, mert sosem viselkedtek velem ilyen kegyetlenül."

„Kezdeti önértékelésnek nem is rossz" - bólintott Judit. „Javaslom higgadj le, míg az irodába érünk, hogy konstruktívabban át tudjuk beszélni a történteket. Persze, ha szükséged van rá, előtte szívesen elviszlek az állatkertbe."

/Hahaha. De Judit már csak ilyen volt. Nem kifejezetten érzelmes fajta. Én hozzá képest csöpögtem az érzelmektől és a teátrális mozzanatoktól. Levezetésként azt képzeltem, hogy a nyitott ablakon kihajolva végig üvöltöm az utat az iroda felé./

Mentorom - nevezzük Juditnak - sosem volt az a kifejezetten érzelmes fajta. Nemcsak másokkal, magával szemben is szigorúan járt el (sőt, szigorúbban, mint másokkal), és törekedett arra, hogy a helyzeteken valódi átélés nélkül legyen úrrá. Eleinte megkukultam a stílusától, aztán elkezdett zavarni (na ne csinálja már, hogy őt még ez is hidegen hagyja!), utóbb pedig felfedeztem az értékét. Ritkán villantott fel bensőséges mosolyt, és ritkán nézett igazán a szemembe - akkor viszont megjegyeztem a momentumot, és jelentőséget tulajdonítottam neki.   

A páros látogatás napján, a harmadik rendelőnél történt - még a kocsiból sem szálltunk ki -, hogy rám nézett (azzal a bizonyos nézéssel) és közölte: „itt a remek alkalom a bemutatkozásra". Zavartan kérdeztem, hogy „te most nem jössz?", mire ő megeresztett egy „ne legyünk már gyerekesek" arckifejezést, majd kiszállt a kocsiból s intett, hogy kövessem. „Együtt megyünk, Te beszélsz. Én csak bemutatlak, utána Tiéd a terep!”

Lehet, furcsán hangzik, de ahogy közeledtünk a rendelő felé megnyugodtam. A nap folyamán először újra normális embernek éreztem magam. Halványuló önbizalmam visszatért, és a lépcsőn már azt terveztem, milyen megszólítással és kezdő mondattal alakítom ki életem első orvos-látogató kapcsolatát. 

Pechemre, a rendelő tömve volt, amitől kissé rosszul lettem, de Juditot láthatóan nem zavarta meg a dolog, magabiztosan haladt az ajtó irányába. Itt jött a második pech. Az ajtó abban a pillanatban kivágódott, én meg egy termetes, dühödten fújtató pácienssel találtam magam szemben, míg a következő kép már az volt, hogy az ajtón belül állunk, és én hülyén szorongatom a táskámat a kezemben.

„Tessék!" - mordultak ránk bentről. Judit ügyet sem vetett a zord kezdésre, megszokott lendülettel üdvözölte a dokit, miközben engem is pikk-pakk bemutatott. Aztán jó pár lépéssel hátra lépett - és akkor csend borult a helyiségre. Nem tudom, mi volt rám rosszabb hatással: a doktor morcos arckifejezése, vagy mentorom eltűnése. Leblokkoltam.

„Magának meg mi baja?" - csapódott az arcomba kedves üdvözléshegyek helyett, anélkül, hogy kinyithattam volna a számat. „Ne haragudjon, de én erre nem érek rá" - mért végig egy még gúnyosabb nézés közepette. „Látta mennyien vannak? Jöjjön vissza később. Mondjuk holnapután" - tette hozzá gálánsan, majd - mintha ott sem lennék - átszólt az asszisztensnőjének, hogy hívja be a következőt.

A kollegina fürgén felpattant, majd finom, de határozott mozdulattal maga előtt tolva tessékelt ki a rendelőből. Hang továbbra sem jött ki a torkomon, s kétségbeesett pillantásokat vetettem Juditra. Felesleges volt, mentorom már akcióba is lendült. „Úgy látszik pont a legrosszabbkor sikerült meglepnünk" - hallottam a távolból Judit csitító hangját. „Őrület, ami itt van ma. Nem irigyellek" - tette hozzá megértően. „Holnapután délutánhoz mit szólsz? - tért a lényegre. „Ha nem sokkal négy előtt jöttök, könnyebb dolgotok lesz." - dörmögte a doktor. „Négytől indul a hajsza, de előtte lesz időnk egymásra" - mondta, és hihetetlen módon még egy mosolyszerűséget is megeresztett, miközben búcsúzott Judittól.

„Viszontlátásra" - préseltem ki magamból, de az igazság az volt, belül forrtam az indulattól. Szívesebben lettem volna egy dühös beteg, aki az ajtót kicsapva elhagyja a rendelőt, mint az, aki voltam. Egy leforrázott kezdő orvoslátogató. 

A legnagyobb leépítések közepette vettek fel orvoslátogatónak, de ezt is csak később tudtam meg, mikor már jobban beleláttam a rendszerbe. Kezdetben csak a drukk volt bennem, jóleső adrenalin; a kórházi folyosók után a modern irodai atmoszféra úgy hatott rám, mint Csipkerózsikára a Herceg csókja. 

Visszatérve a kezdeti történethez (állok az irodaház előtt kiskosztümben) és a gombóchoz a torkomban, azt a jobbról érkező nő biztató mosolya egy percre semmivé varázsolta. „Ő lesz a tanárom" - konstatáltam, miközben gyors léptekkel közeledett felém. (A legtöbb cég betanítási módszere az ún. páros látogatás, amikor az újonc és a tapasztalt orvoslátogató együtt dolgozik.)

Laza kéznyújtás, biztató szembenézés, enyhe vállon paskolás - ebben a sorrendben intézett el, hogy aztán a következő mozdulattal már az autó felé invitáljon. „Nézd Dóra" - kezdődött a személyeskedés már az elején. „Az első nap, az mindenképpen az első, ne várj magadtól túl sokat. Eleinte más dolgod sem lesz, mint figyelni. És még jobban figyelni" - nyomatékosította újdonsült tanítóm, majd jóindulatú iróniával hozzátette, hogy ha nem feltétlen muszáj, akkor azért ne gúvadjon ki a szemem, és ne ránduljon görcsbe a gyomrom. „Oké" - mondtam elfúlva, miközben próbáltam lazább közérzetet erőltetni magamra. Azt hittem csak én érzem magam úgy, mint aki karót nyelt - Judit persze ravaszabb volt annál, mintsem hogy meghagyott volna ebben a tudatban. „A második kör után már tiéd a terep" - közölte választ sem várva. „Átesel a tűzkeresztségen."

Még eszembe jutott, hogy húha, most kellene elkezdenem kérdezősködni a szakmát illetően, de aztán gyorsan rájöttem, ez nem az a pillanat. Judit kényelmesen hátradőlt, és rálépett a gázra - nőies és magabiztos teremtmény volt egyszerre -, én meg inkább besüppedtem az anyósülésre és a görcstelenségre koncentráltam.

„A legnagyobb természetességgel figyelni fogok" - mantráztam magamban még az orvosi rendelő ajtaja előtt, ahová Judit úgy lépett be, mintha csak hazaérne. „Szervusz Palikám" - búgta az asztala felé hajoló középkorú pasasnak, s még arra is volt ideje, hogy az asszisztensnő felé megejtsen egy félmosolyt. „Margitka, látom jót tett magának a nyári szünet" - dalolta. „Hadd mutassam be Dórát, mostantól velünk fog dolgozik" - tolt előre.

„Nagyon örülök a szerencsének" - biccentettem feléjük, miközben Judit elővette a táskájából a termékmintákat és ismertető foldereket. „Pali, elhoztam, amiről a múltkor beszéltünk. Tudom, hogy alaposan utána néztél, ezért egy érdekes cikket is eltettem a tesztelési eredményekről" - kacsintott a doki felé, aki láthatóan vette a lapot, és válaszul felhúzta a szemöldökét. „Csillapíthatatlan tudásszomjban szenvedek" - sóhajtott színpadiasan.

„Kifinomult kommunikáció zajlik közöttük. Nincs felesleges mondat, nincs levegőben lógó mozdulat. Banalitás és szakmaiság keveredik jóleső arányokban" - értékeltem magamban a látottakat, mialatt egy másodpercre Judittá lényegültem.

„Nagyon tiszteli ezt az orvost" - fedeztem fel az addig nem érzékelt motívumot. „Az összeset tisztelem" - világosított fel Judit később, már az autóban. „Segíteni kell őket a mindennapi őrületben. Versenyt futunk az idővel, de nekünk kell nyernünk" - szögezte le ellentmondást nem tűrően. Aztán barátságosan hozzátette, hogy „remélem Dóra, remekül tudsz futni."

Még most is, ha visszaidézem az első napot, amikor orvoslátogató jelöltként álldogáltam a cég fotocellás ajtaja előtt, érzem a gombócot a torkomban - pont én, aki azt kaptam meg mindig, hogy "neked aztán van önbizalmad". Csak álltam a kosztümömben - amiben kissé kényelmetlenül, de legalább valakinek éreztem magam - és vártam, hogy bedobjanak a mélyvízbe. 

Hazudnék, ha azt mondanám, nem volt bennem fenntartás az egésszel kapcsolatban. Ezt a szakmát az ember nem úgy választja, mint más a hivatását, és aki itt profi lesz, nem azt meséli majd neked, hogy „mindig is tudtam, orvoslátogató akarok lenni". (Azt viszont volt alkalmam megfigyelni az elmúlt négy hónap alatt, hogy a hivatástudat határozottan kialakul.)

Történetem - ami ide vezetett, hogy blogot írok az élményeimről - nyáron kezdődött. Már egy éve gályáztam, mint diplomás ápoló - úgy vetettem bele magam, hogy meg akarom menteni a világot -, de valami nem stimmelt az osztály légkörével. Ment az egymás közti furkálódás, diktálták a látástól-vakulásig tempót, de ami a legrosszabb: a betegekkel sem bántak kesztyűs kézzel. Azt már biztosan tudtam, hogy innen el kell jönnöm, de akkor még nem más munkakörben, csak más környezetben gondolkodtam.

A filmekben szokott ilyen megrendezett jelenet lenni, pedig tényleg a folyosón jött szembe a lehetőség: egy megnyerő külsejű férfi képében, aki aktatáskájával kezében suhant lazán a fehér köpenyek között. „Ki volt ez?" - böktem oldalba kolléganőmet, mire felvilágosított, hogy a férfi gyógyszerügynök, aki nagy barátságban van a főorvos úrral, és már évek óta fel-fel tűnik a folyosón. „Csak nem belehabarodtál?" - röhögött Ildikó, mert nem egyszerűen néztem a jelenség után, hanem megálltam, és hosszú perceken át bámultam, egészen addig, míg be nem csukódott mögötte a liftajtó.

Nem, nem habarodtam bele. De olyannak láttam magabiztos megjelenésével, mint egy idealizált álom. És vágyakozni kezdtem.