Még mindig nagy a bizonytalanság az egész szakmában (amit a nap nap után felröppenő hírek csak fokoznak), nincsenek előre gyártott hosszú távú stratégiák, nincsenek fülesek és nincsenek rebesgetések arról, hogy mikor lehet újabb leépítési hullámra számítani. Mindenki megfigyelő állásponton van, a cégek kivárnak, miközben a fejünk felett állandó jelleggel ott lebeg a fenyegetés kardja: vajon meddig kellünk?
Persze, igyekszünk lazán venni a dolgokat, és nem folyamatosan aggódni azon, vajon mennyire biztos a talaj, amin állunk. De néha iszonyú nehéz. Személy szerint minden egyes újabb gyógyszeripart érintő megszorításnál érzem a nyomást a mellkasomban, és futnak előttem a pesszimista képek. Vajon, mennyit bír el még a szakma?
Ráadásul én még csak kezdő vagyok a rendszerben, ott van a tojáshéj a fenekemen, alig több mint fél éve álltam pályára... Az „öregek" beszélgetés foszlányaiból pedig csak annyit érzékelek, hogy - minden kifelé mutatott magabiztosságuk ellenére - ők is izgulnak. Kevés a lobbierő, nincs igazi érdekérvényesítésre lehetőség, nemhogy a cégekkel, de már a gyógyszerészeti kamarával sem egyeztet a kormányzat.
Folyosói pletykaszinten ezt úgy fordítják, hogy kipécézték maguknak a gyógyszeripart, és most lerántják róla az utolsó bőrt is. Túl jól ment a bolt, hát akkor most jön a feketeleves. Nem beszélve arról, hogy ezzel a húzással a lakosság előtt továbbra is Robin Hoodként tűnhetnek fel az ágazatot sanyargatók; hiszen csak a betegeknek akarnak jót, könnyíteni szeretnének a terheiken. (Ezzel némiképp ellentmondanak azok az egyre gyakrabban hallható megszólalások, amelyek a vásárlók-betegek részéről hangzanak el. A tegnap reggeli rádióadásban is arról panaszkodott egy beteg, végképp elege van abból, hogy az új rendeletekkel megpróbálnak közé és az orvosa közé férkőzni azzal, hogy ismeretlen patikusokra bízzák gyógyszere kiválasztását).
Emlékszem, a nálunk történt késő őszi leépítéskor - csak akkor még nem éreztem át teljes súlyában az egészet - síri csend uralkodott a folyosókon, magukat tartani próbáló kollégák színlelt nyugalommal várták a sorukat; mikor hívják be őket arra a bizonyos beszélgetésre, ahol sorsuk felől döntenek. Azok, akikkel "végeztek" ettől kezdve sötét kis felhőt hurcoltak a fejük felett, kevesebbet beszéltek és még kevesebbet mosolyogtak. Bár nyílt színen senkit nem láttunk sírni vagy dühöngeni, a színfalak mögött zajlottak az események. A női mosdóban magam is fültanúja voltam egyik munkatársunk zokogásának, aki két szipogás között sírta el a telefonba a bánatát, miközben egyre csak azt hajtogatta, hogy "ezt nem hiszem el, annyira meg voltak eddig elégedve". Egy igazi veterán pedig (nem volt, aki emlékezett volna olyan időre, amikor ő még nem dolgozott a cégnél) legalább háromszor csapta be félreérthetetlen erőkkel a kocsija ajtaját a parkolóban, ahová azért ment ki az ominózus beszélgetés után, hogy - pedig már hónapok óta absztinens volt - rágyújtson.
Azért voltak sikertörténetek is, például amikor valakinek sikerült villámgyorsan elhelyezkednie egy másik cégnél - ahol állítása szerint minden "sokkal jobban klappol" - vagy amikor új munkakörben ugyan, de habitusához testhezállóbbat talált a volt kolléga. "Az ilyen helyzetekben meg kell őrizni a magunkba vetett hitünket" - mondják az okosok -, de én csak abban vagyok biztos, ha kirúgnak, így vagy úgy, de el kell törnie egy mécsesnek.
