Vicces, hogy a hét elején hóesésben, míg most madárcsicsergésben írok, miközben határozottan érzem a tavasz illatát. Amikor közeledik a tél, és egyre rövidebbek és rövidebbek lesznek a nappalok, mintha el is felejtenénk, hogy van más is: megszokjuk az illatokat és a zimankós miliőt. Ilyenkor aztán - és ez minden évben így van - kinyílik a világ, meghajlik a téli akarat és besurran a nappalinkba a tavasz, amiről nekem azonmód az esti séták, a kiülős teraszok és felszabadult társaságok jutnak az eszembe.
A héten már visszamentem dolgozni, és nem gondoltam, hogy ezt fogom mondani, de kifejezetten jót tett a hétnapos szünet. Kihúzott a mókuskerékből és lassított a tempómon: végre volt időm végiggondolni az elmúlt félév történéseit. Rájöttem, túl nagy bennem a teljesítménykényszer (egyébként, ahogy a cégnél látom a többieket, arra is rájöttem, miért: itt mindenkiben túlteng a maximalizmus), ami már-már görcsössé is tett ebbe az irányba. Mindez leginkább a gondolataimon mutatkozott meg, jelesül azon, hogy elmélkedéseim nagy részét a munka, és megint csak a munka töltötte ki, az, hogy hogyan lehetne ezt és azt még hatékonyabban, még jobban csinálni. Ez fajult végül odáig, hogy másra már nem is jutott időm. Mindent a tökéletes munkavégzés eszméjének rendeltem alá.
Pedig nem volt ez mindig így, ha még emlékeztek... Az első nagy áttörést - azt a találkozást, ami eldöntette velem, hogy a pályán maradok - egy kedves doktornőhöz kötődő látogatásom hozta meg, mondhatnánk teljesen véletlenül. Nem is vele kellett volna ugyanis találkoznom, hanem kollegájával. Ám amikor kiszáradt torokkal és kissé izzadó tenyérrel (ha jól emlékszem, ez volt a páros látogatások utáni harmadik önálló feladatom) bekopogtattam az ajtón és mindenre elszántan berobbantam, hiába is mutatkozott be, valahogy nem tudatosult bennem a neve, így végig meg voltam győződve róla, hogy a megfelelő személlyel állok szemben.
Doktornő szélesen mosolygott, hellyel kínált, majd megjegyezte, hogy éppen túl van a nagyviziten, így van szusszanásnyi ideje, kezdhetem. Ami a legjobban meglepett a helyzetben, a velem szemben ülő nő lazasága és közvetlensége volt. Olyan természetességgel bánt velem, hogy ezzel engem is feloldott. Csupa szakmai dologról beszélgettünk (illetve én próbáltam őt beszéltetni, hogy a lehető legtöbbet tudjam meg róla), így többek között mesélt az osztály helyzetéről, és arról, hogy mennyire fontos neki az innováció, mennyire érdeklik az új dolgok, az új módszerek és gyógyszerek. Mint kiderült, kutatói vénája miatt annak idején majdnem tudós lett, de aztán rájött, hogy adrenalin pörgés nélkül nem tudná leélni az életét.
A találkozó - amellett, hogy amikor kiléptem az ajtón, úgy éreztem magam, mint aki kettővel a föld felett jár - arra ébresztett rá, ha igazán jól akarom végezni a dolgom, sokkal, de sokkal többet kell az elmémet palléroznom. Tisztában kell lennem a legújabb kutatásokkal és fejlesztésekkel, sőt visszamenőleg is ismernem kell adott terület kronológiáját. És nem lesz elég az, amit a tréningeken elmondanak, sem az, amiből a nehezített teszteket írjuk. Még ennél is több kell. Állandó érdeklődés, nyitott szemek és fülek az egészségügy irányába. Bele kell merülnöm nyakig, különben lemondhatok arról, hogy hiteles orvoslátogató váljon belőlem.
