Ha orvoslátogatóként dolgozik az ember lánya, a meetingek és tréningek szép lassan úgy épülnek be az életébe, mintha mindig is a részei lettek volna. Egyfajta összetartó erővel bírnak, keretbe foglalják a mindennapokat, másfelől gondoskodnak arról, hogy folyamatosan tanulj és beépítsd a naprakész információkat.
Eleinte persze csak kapkodtam a fejem – még a felkészítő tréningen –, olyan volt, mintha visszaültem volna az iskolapadba. Némiképp oldotta a feszültségem, hogy láthatóan a körülöttem ülők is hasonló érzéseken mentek keresztül; aztán jött a szünet, kábán kerestem a kávégép automatát, miközben hangosan sóhajtoztam. „Úgy álljatok hozzá ehhez a héthez, hogy ez a teszt hét. Aki itt elvérzik, az a jövőben se reménykedjen benne, hogy talpon tud maradni" - közölte az első nap végén trénerünk. Akkor leginkább egy hajcsárt jutatott eszembe, de a hét közepére - mikorra elkezdtem megszokni a tempót - rájöttem, hogy csak tette a dolgát. Akkora már látszott, kik azok, akiknek saját érdekükben el kell hagyniuk a terepet, mert egyszerűen nem elég gyors a felfogásuk vagy nem elég nagy a tűrőképességük. Ez főleg a csapat másik feléhez viszonyítva vált nyilvánvalóvá, ők ugyanis nemhogy lankadtak volna a napok múltával, hanem felvették a tempót, sőt egyre gyorsabbat diktáltak. Rájuk pozitív adrenalinként hatott a versenyszellem, mintha attól lettek volna egyre jobbak és jobbak, hogy nyomás alá kerültek.
S, hogy hol voltam én? Azt hiszem, valahol a középmezőnyben... Igazán érvényesülni nem mertem (és, hú de nehéz is lett volna egyesek vehemenciája mellett), de alkalomadtán szerepeltem, méghozzá nem is rosszul. Azt volt a taktikám, hogy tréning után hazafelé bandukolva kiszellőztettem a fejemet, otthon viszont (szigorúan könnyű vacsora után, hogy ne nyomja el szellemi éberségemet a nehéz étel) újra elővettem és letisztáztam az aznapi jegyzeteimet - így értem el, hogy ne csak átrobogjon, hanem be is épüljön a felszívott tudás az agyamba.
A tréningek tanulásos típusa nem sétagalopp. Komoly a tananyag és a követelményrendszer is szigorú; egyáltalán nem mindegy, hogy mennyi energiát fektetsz bele, és hogyan teljesítesz. Mivel az egész ágazat rendkívül érzékeny terület, a legapróbb hiba is sokba kerülhet, ezért a katonás szemlélet meghatározó a profi cégeknél. Rá kell szoktatni a munkatársakat a precízségre, a szigorra, a maximalizmusra - így csökkenthető a kockázat a minimumra. (Egyébként embere válogatja, ki-mennyire szereti ezt a típusú agyzsibbasztást. Én például élvezni szoktam, lehet azért, mert ezek a hetek azt az érzetet keltik bennem, hogy pallérozom az elmémet, és még mindig nem léptem az elbutulás útjára.)
A tréningeknek mellesleg van szórakoztató részük is - legalábbis a többség ezeket igencsak élvezni szokta -, amikor szituációs feladatokat kapunk, és azon dolgozunk, hogy minél kifinomultabban, adekvátabban tudjunk reagálni a ránk váró helyzetekre. Itt a legfontosabb szabály talán az, hogy nincs „sztenderd megoldás", mindenki hozza saját egyéniségét, és azon belül lehet vitatkozni, merre lenne érdemes mozdulnia. Nálunk például van egy srác, számomra felfoghatatlan fazon. Nyegle testtartás, hanyag öltözet (rendszeresen nem tűri be az ingét..), laza szövegek... Folyamatosan dőlnek belőle a poénok. Ránézésre kollégistának néznéd, közben az egyik legsikeresebb látogató. Állítólag imádják a fellépését.
