Mentorom - nevezzük Juditnak - sosem volt az a kifejezetten érzelmes fajta. Nemcsak másokkal, magával szemben is szigorúan járt el (sőt, szigorúbban, mint másokkal), és törekedett arra, hogy a helyzeteken valódi átélés nélkül legyen úrrá. Eleinte megkukultam a stílusától, aztán elkezdett zavarni (na ne csinálja már, hogy őt még ez is hidegen hagyja!), utóbb pedig felfedeztem az értékét. Ritkán villantott fel bensőséges mosolyt, és ritkán nézett igazán a szemembe - akkor viszont megjegyeztem a momentumot, és jelentőséget tulajdonítottam neki.
A páros látogatás napján, a harmadik rendelőnél történt - még a kocsiból sem szálltunk ki -, hogy rám nézett (azzal a bizonyos nézéssel) és közölte: „itt a remek alkalom a bemutatkozásra". Zavartan kérdeztem, hogy „te most nem jössz?", mire ő megeresztett egy „ne legyünk már gyerekesek" arckifejezést, majd kiszállt a kocsiból s intett, hogy kövessem. „Együtt megyünk, Te beszélsz. Én csak bemutatlak, utána Tiéd a terep!”
Lehet, furcsán hangzik, de ahogy közeledtünk a rendelő felé megnyugodtam. A nap folyamán először újra normális embernek éreztem magam. Halványuló önbizalmam visszatért, és a lépcsőn már azt terveztem, milyen megszólítással és kezdő mondattal alakítom ki életem első orvos-látogató kapcsolatát.
Pechemre, a rendelő tömve volt, amitől kissé rosszul lettem, de Juditot láthatóan nem zavarta meg a dolog, magabiztosan haladt az ajtó irányába. Itt jött a második pech. Az ajtó abban a pillanatban kivágódott, én meg egy termetes, dühödten fújtató pácienssel találtam magam szemben, míg a következő kép már az volt, hogy az ajtón belül állunk, és én hülyén szorongatom a táskámat a kezemben.
„Tessék!" - mordultak ránk bentről. Judit ügyet sem vetett a zord kezdésre, megszokott lendülettel üdvözölte a dokit, miközben engem is pikk-pakk bemutatott. Aztán jó pár lépéssel hátra lépett - és akkor csend borult a helyiségre. Nem tudom, mi volt rám rosszabb hatással: a doktor morcos arckifejezése, vagy mentorom eltűnése. Leblokkoltam.
„Magának meg mi baja?" - csapódott az arcomba kedves üdvözléshegyek helyett, anélkül, hogy kinyithattam volna a számat. „Ne haragudjon, de én erre nem érek rá" - mért végig egy még gúnyosabb nézés közepette. „Látta mennyien vannak? Jöjjön vissza később. Mondjuk holnapután" - tette hozzá gálánsan, majd - mintha ott sem lennék - átszólt az asszisztensnőjének, hogy hívja be a következőt.
A kollegina fürgén felpattant, majd finom, de határozott mozdulattal maga előtt tolva tessékelt ki a rendelőből. Hang továbbra sem jött ki a torkomon, s kétségbeesett pillantásokat vetettem Juditra. Felesleges volt, mentorom már akcióba is lendült. „Úgy látszik pont a legrosszabbkor sikerült meglepnünk" - hallottam a távolból Judit csitító hangját. „Őrület, ami itt van ma. Nem irigyellek" - tette hozzá megértően. „Holnapután délutánhoz mit szólsz? - tért a lényegre. „Ha nem sokkal négy előtt jöttök, könnyebb dolgotok lesz." - dörmögte a doktor. „Négytől indul a hajsza, de előtte lesz időnk egymásra" - mondta, és hihetetlen módon még egy mosolyszerűséget is megeresztett, miközben búcsúzott Judittól.
„Viszontlátásra" - préseltem ki magamból, de az igazság az volt, belül forrtam az indulattól. Szívesebben lettem volna egy dühös beteg, aki az ajtót kicsapva elhagyja a rendelőt, mint az, aki voltam. Egy leforrázott kezdő orvoslátogató.
