Ritkán írok munkaidőben, de úgy érzem, most az írás a legjobb terápia. A történet lényege: írásbeli figyelmeztetést kaptam a sales managertől! Pfff... A reggeli meeting után hivatott be, hogy átnyújthassa a figyelmeztetést rejtő borítékot. (Én balga, előtte még azon morfondíroztam, vajon miért kapok majd dícséretet, netán külön feladatot, hogy még jobban bizonyíthassak.) „Nézd Dóra, a múltkor leadott elemzésed nem egyszerűen hemzsegett a hibáktól, tele volt velük. Többször hangsúlyoztuk, hogy a teljesített projekt eredménye ez alapján kerül kiértékelésre. Ez az a pont, ahol írásban is figyelmeztetnem kell téged" – közölte, felelevenítve néhány korábbi, apró hibámat is, amit annak idejében nem is tettek szóvá. Mit lehet erre mondani? „Köszi szépen?" „Már annyira vártam?" Nyeltem egyet, illedelmesen átvettem a borítékot (szinte égette a kezemet), és biztosítottam, hogy délre elkészülök a javítással - miközben egyfolytában az zakatolt a fejemben, hogy mégis, mit ronthattam el ennyire?
A megdöbbenés csak ezután következett. A kezemben tartott paksaméta még csak nem is az a változat volt, amit elküldtem. Ez egy félbehagyott, vagy inkább háromnegyedig rendszerezett táblázat, csomó adat hiányzik belőle, más részük pedig nem is pontos. Izzadtam, mint egy ló, mire kinyitottam a laptopom és csekkoltam a saját doksimat. Újabb megdöbbenés: a gépemen ugyanazzal a pocsék munkával szemeztem. Rég éreztem ilyet, de akkor kevés választott el attól, hogy hangos szitkok mellett nagy erővel belerúgjak az asztalba. Az ajkamba kellett harapnom (vérserkenésig), hogy azért ezt mégse.
Így, utólag (értsd: pár órával az eset után, a kijavított adatbázis leadását követően) lényegtelennek érzem, miért büntettek meg. Nem számít, hogy valójában pöpecre megcsináltam az anyagot, nem számít, hogy bizonyára a technika ördöge köpött a levesembe, meg hogy „én nem szoktam hibázni, ez valami tévedés lesz kérem". Mert nem. Kegyetlen rossz érzés figyelmeztetést kapni, és nekem nem ment „csak úgy" a félredobás, marcangolt az a pár soros papírka. (Legalább már tudom, mennyire gyomorszorító, amikor a teljesítményed miatt állítanak pellengérre.)
Hibázni persze emberi dolog, nekem akkor is kellett négy óra a kezdeti megrendülés feldolgozásához, és még most is érzem a számban a keserű ízt, az „üljön le egyes!" érzését. Szinte hallom, ahogy bölcs nagybátyám felteszi a keresztkérdést: „Hogyan akarsz fejlődni, ha nem bírod a kritikát?"
