Még most is, ha visszaidézem az első napot, amikor orvoslátogató jelöltként álldogáltam a cég fotocellás ajtaja előtt, érzem a gombócot a torkomban - pont én, aki azt kaptam meg mindig, hogy "neked aztán van önbizalmad". Csak álltam a kosztümömben - amiben kissé kényelmetlenül, de legalább valakinek éreztem magam - és vártam, hogy bedobjanak a mélyvízbe.
Hazudnék, ha azt mondanám, nem volt bennem fenntartás az egésszel kapcsolatban. Ezt a szakmát az ember nem úgy választja, mint más a hivatását, és aki itt profi lesz, nem azt meséli majd neked, hogy „mindig is tudtam, orvoslátogató akarok lenni". (Azt viszont volt alkalmam megfigyelni az elmúlt négy hónap alatt, hogy a hivatástudat határozottan kialakul.)
Történetem - ami ide vezetett, hogy blogot írok az élményeimről - nyáron kezdődött. Már egy éve gályáztam, mint diplomás ápoló - úgy vetettem bele magam, hogy meg akarom menteni a világot -, de valami nem stimmelt az osztály légkörével. Ment az egymás közti furkálódás, diktálták a látástól-vakulásig tempót, de ami a legrosszabb: a betegekkel sem bántak kesztyűs kézzel. Azt már biztosan tudtam, hogy innen el kell jönnöm, de akkor még nem más munkakörben, csak más környezetben gondolkodtam.
A filmekben szokott ilyen megrendezett jelenet lenni, pedig tényleg a folyosón jött szembe a lehetőség: egy megnyerő külsejű férfi képében, aki aktatáskájával kezében suhant lazán a fehér köpenyek között. „Ki volt ez?" - böktem oldalba kolléganőmet, mire felvilágosított, hogy a férfi gyógyszerügynök, aki nagy barátságban van a főorvos úrral, és már évek óta fel-fel tűnik a folyosón. „Csak nem belehabarodtál?" - röhögött Ildikó, mert nem egyszerűen néztem a jelenség után, hanem megálltam, és hosszú perceken át bámultam, egészen addig, míg be nem csukódott mögötte a liftajtó.
Nem, nem habarodtam bele. De olyannak láttam magabiztos megjelenésével, mint egy idealizált álom. És vágyakozni kezdtem.
