Szeretem a pénteki napokat. Mindenki jobban mosolyog és kedvesebben arrogáns. Lelassulnak az órák, szelídülnek a percek, miközben egyre közelebb és közelebb érünk a hétvégi megváltásához. Nálam általában a munkaórák háromnegyedénél kezdődik az álmodozás, ilyenkor gondolatban már megengedem magamnak a jóleső el-elkalandozást, és annak megvalósításán tűnődöm, amit a teljesítményorientált hétköznapok közepette terveztem el.
Vasárnap virágot ültetek. Egész barátságos és nagy erkélyem van, az pedig, hogy kertre néz csak fokozza az értékét – hetek óta vágyakozva nézem a rügyező fákat és bimbódzó palántákat –, és most végre nekem is lesz, csatlakozom a többséghez.
Muszáj elmondanom (pedig félig még titok!), hogy van még valaki, aki az erkélyhez való viszonyomat meghatározza; Ádám, akit alig egy hónapja ismerek. Ő volt az, akivel az első igazán meleg tavaszi napon megcsodáltuk a nyiladozó kertet, és az első szabad ég alatti, erkélyes hétvégi reggelimet is neki köszönhetem.
Mindenféle húhó nélkül kezdődött a történetünk, én éppen nyakig benne voltam a szokásos pénteki gőzkieresztésben Topossal (emlékeztek még?): hevesen gesztikuláltam, miközben a személyiségfejlődés szükségszerűségéről magyaráztam (ami meglátásom szerint egy életen át tart), Topos pedig igyekezett meggyőzni ennek ellenkezőjéről (miszerint eljön az a pont, amikor nincs tovább fejlődni, a személyiség beáll és abban az állapotában is marad), amikor megláttam a szemközti asztalnál „A” férfit.
A szívószál kiesett a számból, a lábam remegni kezdett – pedig stabilan a bárszékre támasztottam – és hirtelen idétlen kislánynak éreztem magam a férfiból áradó gyengéd magabiztosság mellett. Azért írom, hogy gyengéd, mert a kisugárzása egyáltalán nem volt tolakodó, sőt. Tudtam, ő nem az a típus, aki nagyot akar hasítani a lehetőségekből – s azok mégis ott vannak előtte.
A szerencse is kellett hozzá, hogy végül az asztala mellett kössek ki. Topos sürgető telefont kapott az aktuális hölgyeménytől, akinek a lábai előtt hevert, én pedig túl jókedvű voltam ahhoz, hogy taxit hívjak és hazáig meg se álljak. A tőlem telhető leglazább stílussal – igyekeztem „magától értetődő lenni” – lehuppantam a földöntúli lovag mellé, majd valahogy úgy, ahogy egy-egy nehezebb látogatás alkalmával teszi az ember lánya, semmitmondó – mégis társalgásra hívó – beszélgetést kezdeményeztem.
És bejött. Ádám imádta az első tíz perc női fecsegését, mi több biztatóan mosolygott, hogy folytassam – nekem pedig elég volt, hogy ott ül velem szemben, és csak rám figyel. Amikor hazafelé sétáltunk, már biztosan tudtam, hogy megőrülök, ha az egész csak ennyi lesz, de halleluja (!) – bár a mai napig nem tudom, mitől hatódott meg ennyire – a történet folytatódott. „Mennyire lenne romantikus holnap egy állatkerti séta?” – tette fel vigyorogva a kérdést. Gondolhatjátok, hogy nem kellett kétszer mondania.
