A múltkoriban történtek után (amikor írásbeli figyelmeztetést kaptam a sales managertől) totálisan elment a kedvem a munkától; makacs módon rámtelepedett a hiábavalóság érzete. Pedig hónapokkal ezelőtt beszéltünk a kiégés veszélyéről, amikor egyik kollégám ennél sokkal cifrább helyzetbe keveredett (csúnyán összekeverte az orvosi rendelők eredményeit, ami teljes káoszt idézett elő), és kifejezetten közel került a kirúgáshoz. Akkoriban az egész részleg toporzékolt az esettől - tekintve, hogy őket meg fenntről rúgdosták feletteseik. Gábor rendesen magába fordult, szerintem biztosra vette, hogy lapátra teszik. Végül rendeződött a dolog, de a „vétkes" továbbra sem tudott igazán feloldódni... Valószínűleg ez motiválta menedzserünket abban, hogy meetingen elővegyük a „ha hibáztam, hogyan dolgozzam fel" témakörét, amiben akkor még lelkesen részt vettem és rajta voltam, hogy jobbnál-jobb tanácsokkal segítsem a megtévedt kollégát.
Az akkor jól hangzó tanácsok most viszont nevetségesnek tűntek, sőt egyenesen dühítettek bagatellségükkel. Mindenki hibázik és gondolkozz pozitívan, nem vagy te rossz, ne hibáztasd magad, vond le a következtetést: mit tanultál az esetből? Csak hab volt a tortán, hogy hetek óta szállingóznak a legújabb leépítési rémhírek, éljen a Széll Kálmán kettő... Már mindenhonnan hallani, hogy ezt már se így-se úgy nem bírja ki az ágazat, szóval nem csak látogatói, hanem általános leépítések várhatók.
Tény, nem voltam a topon a múlt héten, de aztán összefutottam Lídiával a kórház folyosóján, és végre volt időnk beülni a büfébe, nem úgy mint múltkor, amikor én nagyon, ő pedig rettentően sietett. Nem kell ecsetelnem, mennyire kell néha munka közben a lazítás, hogy ne csak helyszínek (és sok-sok kilométer) között rohangálj, mint a mérgezett egér. Manapság persze ez egyre kivitelezhetetlenebb, mert akkora az elvárás, hogy ha nem turbó üzemmódban pörgeted a melót, akkor sehogy sem éred utol magad...
Lídiának most mégsem tudtam ellenállni - ő az a típus, akinek annyira megfog az egyénisége, hogy ismerni vágyod - így aztán régi ismerősként hátradőltünk az irgalmatlanul kényelmetlen büfészékeken, hogy tipikus női sztorikkal szórakoztassuk egymást. „Tudod, már régóta nézem a pasit a személyzetiről, de még sosem kaptam el a pillantását. Utálom, ha bámulnak, szóval én sem tapadok rá senkire, inkább a háttérből figyelem meg. Aztán vagy észrevesz, vagy nem" - így Lídia, mire eszembe jut a doki, akibe majdnem „beleszerettem". „Az egész fellépése egy álom: laza mosoly, határozott, mégis gyengéd kézfogás, érdeklődő hangvétel. Szívből örülök az együttműködésnek szöveg, én meg olvadoztam, mint a fagyi a melegben. Csak a végén kapcsoltam: jegygyűrűs a Don Juan" - mire Lídia csak kacag, és odamondja, hogy „jaj te ártatlan, te naív, hát hol élsz te?" És ezt olyan elsöprő erővel, hogy csak ülök hülyén, mint aki tényleg nem érti az élet lényegét.
Hiába, Lídia igazi profi. Perc sem kellett hozzá, hogy visszatérjen a kerékvágásba, én meg több mint egy hete nyüszögök az írásbeli figyelmeztetésemen, amilyenben - mint később kiderült - Lídiának már háromszor is része volt.
