Ha egy helyen sokan dolgoznak együtt, elkerülhetetlenek a pletykák - mondják. De csak a meggondolatlanoknak. Az okos ember visszafogja magát, nem beszél össze-vissza, nem teregeti ki a szennyest, és főleg nem enged bepillantást a magánéletébe. Vannak pletykás (akiknek lételemük az információszerzés és továbbítás), nem pletykás (ők inkább leharapnák a nyelvüket, minthogy hozzászóljanak a témához), és amolyan fél-pletykás típusok, akik meggyőződésük szerint nem pletykálnak, és nem tesznek másokra megjegyzéseket, aztán persze mégis kiszalad a szájukon ez meg az egy óvatlan pillanatban. Az emberek többsége az utóbbi csoporthoz tartozik, mert nagyon nehéz úgy élni, hogy sosem nem fogalmazzuk meg a véleményünket, sosem fűzzük hozzá a témához gondolatainkat: az ember alapvetően emocionális lény, bár nagyon törekszik a racionalitásra.
Az első, igazán komoly pletyka-eset idején a kamasz szerelem küszöbén álló bakfis voltam, aki majd' megdöglött szíve választottjáért. Típus kérdése ez is, én inkább a szégyenlős fajtába tartoztam, óvtam-védtem érzéseimet; s dehogy álltam volna a fiú elé színt vallani. Naná, hogy „legjobb barátnőm" - miután megvallottuk egymásnak kölcsönösen, hogy „valaki" van - tudni akarta a nevét, és megint csak a nevét, és újra a nevét. Végül beadtam a derekam. Kiböktem, mire elöntött a megkönnyebbülés (neki már beszélhetek róla!), de ezzel párhuzamosan rossz érzés környékezett; mint mikor legszebb álmodról derül ki, csak álom volt és nem valóság. Szerelmem ténye menthetetlenül materializálódott, már nem csupán elmém fantáziájának része volt, a kézzel fogható valóság része lett. Rá is faragtam. Bár Juli egy darabig tartotta a száját, később kibukott belőle a nagy titok, én meg napokon - ha nem heteken - át leforázott kisfarkasként kullogtam a suliban. (Hogy átérezzétek: képzeljük el a sztori jelenkori esetét. Zsuzsikát elhagyja a férje, ezt megosztja munkahelyi bizalmasával, aki tartja magát ideig-óráig. Aztán a körülötte sűrűsödő hangok hatására - „Figyeltétek, Zsuzsika napok óta árnyéke önmagának…", „Csak nem valami komoly betegség,", „Lehet egy családtagját vesztette el…" – a bizalmas beadja a derekát, és közhírré teszi a titkot, amit rábíztak. Innentől Zsuzsika élete és állapota közszájon forog, ami hamarosan neki is fel fog tűnni.)
A cégnél - többek között a munkamorált is rontó történetek elkerülése végett - rendkívüli módon figyelnek a pletyka megakadályozására. Íratlan szabályként tudjuk mindannyian, mi-merre-hány méter, és a határokon túl nem merészkedünk. Sokat gondolkodtam rajta, mi lehet az oka, hogy ennyire fegyelmezett a társaság... (Ha például visszagondolok a kórházban töltött időszakra, ott tökéletesen ellentétes dinamika működött. A hajnali kávénál már a tegnapi eseményeket tárgyalták, s napközben a helyzet csak fokozódott.) A válasz a szakmát általánosan jellemző szenzitivitásban keresendő, amelyekkel a gyógyszeriparban dolgozók megtanulnak együtt élni. Itt minden egyes szónak jelentősége lehet, ezért kétszer is meggondoljuk, mielőtt beszélünk. A magánélet a legtöbbeknél tabu: rengeteg tréningen és okításon vagyunk túl, ezért tudjuk, mások beavatásával akaratlan is rést ütünk a pajzson és támadási felületet biztosítunk másoknak.
A múltkoriban mégis megtörtént. Eleinte senkinek nem tűnt fel, agilis és dekoratív munkatársat láttunk Benne, aki könnyen beilleszkedett a csapatba. Úgy tűnt, mindenhol ott van, és nagyon jól informált, sokszor többet tudott azoknál, akik évek óta a cégnél dolgoztak. Megnyugtató kedvessége imponáló volt, mindenkihez volt egy jó szava, biztató pillantása. Hetek teltek el, mire gyanakodni kezdtünk, jobban mondva érezni valami megmagyarázhatatlan dolgot a levegőben; egyre bizalmatlanabbul méregettük egymást a légtérben keveredő információk hatására, s kezdtünk rájönni, hogy nem tudjuk, ki-kinek mit mond el és ad tovább, ki-kiről jelent a középvezetőségnek, és vajon honnan tudják már megint X-ről és Y-ról ezt és azt a feletteseink. Újonc munkatársunk eközben csak száguldott tovább, miközben maximálisan hozta az eredményeket. Sőt. Az igazság az, hogy túlszárnyalt valamennyiünket, így a meetingeken újra és újra a kiemelt nevek között szerepelt, módszereit bátran ajánlották alkalmazásra. Aztán egyszer csak robbant a bomba: egyik nap még azt hallottuk tőle, hogy állítólag Z-t fogják kinevezik ZS helyére, másnap pedig már azt láttuk, ahogy „Miss Infó” dühösen végig vágtat folyosón az elbukott zsenik arckifejezésével az arcán. Informátorunkat kirúgták.
Nem került szóba a neve a heti meetingen, cserébe részletesen beszéltünk a pletykáról és veszélyeiről, valamint a diszkréció bájáról. Napokkal később derült fény - „szolid pletykának köszönhetően" - a háttérben zaljó eseményekre: teljesítményorientált informátorunk úgy repkedett a cégben emberről emberre, mint a méhek virágról-virágra, miközben a felszívott tudást tovább és tovább csepegtette. Így aztán - hiába a magabiztosság és a teljesítmény - a veszélyes elemek listáján végezte, ahonnan egyetlen rossz mozdulatodért a bőröddel fizetsz.
