Már a nap eleje is baljósan kezdődött. Metsző tavaszi szélben, szürke ég alatt indultam el, sehol egy halvány mosoly az utca emberétől, innen és onnan is csak morgások-dörmögések. „Oda se neki - gondoltam akkor még bizakodóan -, az első találkozók majd feldobnak, és ráállok a pozitív irányra".
Na, nem éppen így történt. Dr. Zrínyi (én hívom így magamban, mivel a doktor úr él-hal a vaddisznó pörköltért) átkozottul rossz hangulatban volt. Mielőtt bementem volna, megsúgta az asszisztense, hogy semmi jóra ne számítsak, az asszony kiverte tegnap a balhét, és Zrínyi még nyalogatja a sebeit. Unottan piszkálta a billentyűzetét, és csak azért nézett rám kétszer, hogy legalább megpróbálja elhitetni velem, hogy még a helyiségben tartózkodik. A találkozó konklúziója: figyelem semmi, eredmény nulla, jókedv skála a mínusz ikszen.
De azért csak gyerünk tovább. A két látogatás között - áthidalónak - engedélyeztem magamnak egy caffé lattét; nagyon-nagyon jólesett. (Ritka alkalmak egyike, amikor a három decis lattét egy húzásra, hatalmas kortyokban ittam meg.) Mire a kórházba értem, már kezdtem elhinni, minden jóra fordulhat, de akkor megláttam „őt". Elsőre azt hittem egy attraktívabb beteg (a rosszabbik, magamutogatós fajtából), az, hogy „kollegina" csak percekkel később esett le. Láthatóan türelmetlenül topogott az ajtó előtt (hosszú körmeivel dobolt a kézitáskáján), miközben fél percenként hátrasimította a haját és megrebbentette pilláit. A várakozó kismamák (tekintve, hogy szülész-nőgyógyász volt a doktor úr) gyanús pillantásokat vetettek rá, de persze ő egy pillanatig sem zavartatta magát. Megsemmisítő pillantásokkal illette őket, átnézett rajtuk egy távoli pontot bámulva a szemközti falon. Aztán nyílt az ajtó, kismama ki, Miss. Határozottság pedig ugrásra kész nagyvadként robbant volna be - ha nem állja útját az asszisztensnő, aki kedvesen közölte, hogy doktor urat sürgős esetre hívták fel az osztályra, lenne-e szíves leülni és várakozni.
Látnotok kellett volna a nő megnyúlt arcát! Először csak elkerekedett a szeme, aztán felfújta magát, és határozottan közölte, hogy már pedig neki nulla percnyi vesztegetni való ideje sincs, egyébként is, kikéri magának, hogy tovább várakoztassák. Másfelől jobb, ha az asszisztensnő a fejébe vési: ha a doktor úr meghallja a nevét, azonnal átgondolja a sürgős esethez rohanást, mert nekik halasztást nem tűrő elintéznivalójuk van egymással. Mindezt olyan arrogánsan adta elő, hogy még a sokat próbált asszisztensnő is megingott, és beszólt a válla fölött a dokinak: „Doktor úr a Zsákai Judit van itt, és azonnal látni akarja!" Több sem kellett említett Juditnak, félretuszkolta a levegőért kapkodó asszisztenst, és berobogott a rendelőbe.
Nem láttam, mi történt odabent, annyi azonban bizonyos, hogy Miss. Tank senkiben nem hagyott felemelő érzéseket - legkevésbé bennem, aki „egy hajóban utaztam vele". A várakozó kismamák felhúzott szemöldökkel reflektáltak a támadásra, ketten pedig azt kezdték el fejtegeni, ki lehetett a nőszemély, és vajon honnan veszi a bátorságot ehhez a stílushoz. Harmadikuk jól értesültként - és kellőképpen hangosan ahhoz, hogy az egész folyosó hallja - közbeszúrta, hogy „na most láttattok egy orvoslátogatót munka közben". Erre persze többen szörnyülködő arcot vágtak és susmorogni kezdtek egymás között.
Szerettem volna kiállni középre és kiáltani, hogy „hahó, én is itt vagyok!", vagy, hogy „tévedés, ő a kivétel, én normális vagyok!" - de persze egy hang sem jött ki a torkomon. Csak ültem, türelmesen megvártam, mire doktor úr visszatér az osztályról, kedvesen biccent felém, majd behívja a legelcsigázottabb kismamát, hogy végül az asszisztensnője invitáljon a rendelőbe mintegy háromnegyed óra várakozás után.
„Jó, hogy maga a valóságban él. A kolleganője átment rajtam, mint egy úthenger" - mosolygott biztatóan a doki a búcsúzásnál. Pislogtam kettőt, elképzeltem, ahogy megkérem, tartson már kampánybeszédet a kint várakozó, megtévesztett kismamáknak az orvoslátogatókban lakozó jóérzésekről, de végül csak egy halvány vissza-mosolyra futotta. (Lehet, jobban ki kellene állnom magamért?)
