A legnagyobb leépítések közepette vettek fel orvoslátogatónak, de ezt is csak később tudtam meg, mikor már jobban beleláttam a rendszerbe. Kezdetben csak a drukk volt bennem, jóleső adrenalin; a kórházi folyosók után a modern irodai atmoszféra úgy hatott rám, mint Csipkerózsikára a Herceg csókja.
Visszatérve a kezdeti történethez (állok az irodaház előtt kiskosztümben) és a gombóchoz a torkomban, azt a jobbról érkező nő biztató mosolya egy percre semmivé varázsolta. „Ő lesz a tanárom" - konstatáltam, miközben gyors léptekkel közeledett felém. (A legtöbb cég betanítási módszere az ún. páros látogatás, amikor az újonc és a tapasztalt orvoslátogató együtt dolgozik.)
Laza kéznyújtás, biztató szembenézés, enyhe vállon paskolás - ebben a sorrendben intézett el, hogy aztán a következő mozdulattal már az autó felé invitáljon. „Nézd Dóra" - kezdődött a személyeskedés már az elején. „Az első nap, az mindenképpen az első, ne várj magadtól túl sokat. Eleinte más dolgod sem lesz, mint figyelni. És még jobban figyelni" - nyomatékosította újdonsült tanítóm, majd jóindulatú iróniával hozzátette, hogy ha nem feltétlen muszáj, akkor azért ne gúvadjon ki a szemem, és ne ránduljon görcsbe a gyomrom. „Oké" - mondtam elfúlva, miközben próbáltam lazább közérzetet erőltetni magamra. Azt hittem csak én érzem magam úgy, mint aki karót nyelt - Judit persze ravaszabb volt annál, mintsem hogy meghagyott volna ebben a tudatban. „A második kör után már tiéd a terep" - közölte választ sem várva. „Átesel a tűzkeresztségen."
Még eszembe jutott, hogy húha, most kellene elkezdenem kérdezősködni a szakmát illetően, de aztán gyorsan rájöttem, ez nem az a pillanat. Judit kényelmesen hátradőlt, és rálépett a gázra - nőies és magabiztos teremtmény volt egyszerre -, én meg inkább besüppedtem az anyósülésre és a görcstelenségre koncentráltam.
„A legnagyobb természetességgel figyelni fogok" - mantráztam magamban még az orvosi rendelő ajtaja előtt, ahová Judit úgy lépett be, mintha csak hazaérne. „Szervusz Palikám" - búgta az asztala felé hajoló középkorú pasasnak, s még arra is volt ideje, hogy az asszisztensnő felé megejtsen egy félmosolyt. „Margitka, látom jót tett magának a nyári szünet" - dalolta. „Hadd mutassam be Dórát, mostantól velünk fog dolgozik" - tolt előre.
„Nagyon örülök a szerencsének" - biccentettem feléjük, miközben Judit elővette a táskájából a termékmintákat és ismertető foldereket. „Pali, elhoztam, amiről a múltkor beszéltünk. Tudom, hogy alaposan utána néztél, ezért egy érdekes cikket is eltettem a tesztelési eredményekről" - kacsintott a doki felé, aki láthatóan vette a lapot, és válaszul felhúzta a szemöldökét. „Csillapíthatatlan tudásszomjban szenvedek" - sóhajtott színpadiasan.
„Kifinomult kommunikáció zajlik közöttük. Nincs felesleges mondat, nincs levegőben lógó mozdulat. Banalitás és szakmaiság keveredik jóleső arányokban" - értékeltem magamban a látottakat, mialatt egy másodpercre Judittá lényegültem.
„Nagyon tiszteli ezt az orvost" - fedeztem fel az addig nem érzékelt motívumot. „Az összeset tisztelem" - világosított fel Judit később, már az autóban. „Segíteni kell őket a mindennapi őrületben. Versenyt futunk az idővel, de nekünk kell nyernünk" - szögezte le ellentmondást nem tűrően. Aztán barátságosan hozzátette, hogy „remélem Dóra, remekül tudsz futni."
