Sok szempontból szeretem, hogy itt a tél, és itt a hó, és lehet nézni, ahogy esik és esik. A tél akkor az igazi, ha hideg, ha havas, ha jól be kell öltözni, és az emberek összesározzák a bejárati ajtó utáni egy métert. A nagy lelkesedés közepette aztán a múlt héten ledöntött a lábáról valami kedves kórság (pedig akkor éppen tavaszba fordult), ami abban lelte örömét, hogy kellemetlenül csiklandozta és szúrkálta a torkomat, miközben a nyálkahártyámat sem kímélte. Az első napokban még derekasan álltam a sarat, aztán kénytelen voltam beteget jelenteni. Orvoslátogatóként nem engedheti meg magának az ember, hogy köhécseljen és prüszköljön, miközben különböző rendelőkben – ahol egyébként is mindenkinek fáj valamije – teszi tiszteletét.
.jpg)
Az első nap még furcsa volt munka nélkül (mondjuk eléggé lekötött, ahogy lázasan vacogtam a paplan alatt), és gondolkodni sem tudtam igazán, ráadásul foltokban jöttek a lázálomszerű képek, amelyek leginkább munkahelyi élményekből táplálkoztak. Mondtam is magamban – gyógytea iszogatása és mézes gyömbér rágcsálása közben –, hogy ez aztán a munkamorál; le sem tagadhatnám, hogy folyamatosan a munkámon pörgök… (Szokták mondani, hogy az álmok nem hazudnak, és bár ezek csak lázálmok voltak, azt alá kell írnom, hogy az életem 80%-át tényleg a munkám, és a munkám körüli gondolatok töltik ki. Ebben persze benne van, hogy még nincs családom, és csak fél éve szippantott be a szakma, ami ráadásul nagyon fekszik nekem - sokszor érzem úgy: „megtaláltam a helyem”.)
Na de. Nem is erről akartam írni, hanem arról, hogy gyengélkedésem második napján sokkal tisztább tudattal és sokkal kevésbé vacogtam a takaró alatt, így volt időm arra, hogy visszafelé és egyben tovább is gondoljam az elmúlt fél évet. Amiről már írtam, hogy az eleje nehezen indult (pontosabban a kezdeti lelkesedést pofonok hűtötték le), át kellett esnem a krízisen, és azokon az érzéseken, hogy „ez nekem nem fog menni”, és „mit is keresek én itt?”.
Amiről viszont még nem írtam – bár gondolom sejthető volt, valahogy túléltem ezt a korszakot, ha még itt vagyok és írok –, azok a sikereim, az első jóérzéseim és visszaigazolásaim. Úgy érzem (nagyjából a blogírás kezdete óta látom igazán), az egész munkafolyamatnak íve van, és határozottan felfelé tart (még akkor is, ha pici lépésekben, mint a lépcsőfokok).
Ha össsze kellene foglalnom, valahogy úgy nézne ki a történet, hogy amíg nem vettem észre, kik vannak körülöttem és milyen helyzetekbe kerülök, addig ők sem vették észre azt, aki valójában vagyok. Egy picit képszerűbben: emlékeznek még a morcos doktorra, akitől úgy megrettentem? Amikor a megbeszélt időpontban visszamentem – Judit kitartó türelemmel készített fel – még mindig nem tudtam átlépni magamban egy falat, ezért bár korrektül végigmondtam a szövegemet és az orvos is készségesen végighallgatott, nem volt meg az áttörés, hiányzott az érzés, hogy igazán kommunikáltunk.
Legközelebb (sok-sok más helyen történt látogatás után) másfél hónap után találkoztunk (mivel a doki nem tartozott a körzetembe, csak helyettesítettem Juditot), és el kell mondjam, az élmény megdöbbentő volt. Olybá tűnt, mintha nem is ugyanabba a rendelőbe léptem volna be, és nem is ugyanazzal az orvossal találkoztam volna. Én laza voltam és elegáns (ez lett a stílusom :-D), rajta meglepődés látszott. Kedélyesen elbeszélgettünk, sőt, kifejezetten érdekelték a dolgok, így aztán csak kérdezett és kérdezett. Figyelmesen hallgatott, amikor beszéltem, felvonta a szemöldökét, amikor kételkedett és hevesen bólogatott, amikor egyetértett az elmondottakkal. Jó érzés volt látni az arcán az elismerést, hogy „jééé, ez a nő tud beszélni és érti a dolgát”....
(Képzeljétek, annyira odavolt, hogy a búcsúzásnál külön megkért, ugrojak be hozzá azzal az anyaggal, ami épp nem volt nálam, de őt kifejezetten érdekelte.)
