Még kedden találkoztam egy kollégával - egyébként dekoratív és dinamikus fiatal leányzó -, aki éppen prüszkölt a felháborodástól, de annyira, hogy a parkolóban minden előzetes protokoll nélkül szegezte nekem kérdéseit. „Nálatok is megy figyelgetés? Éjjel-nappal radar? Kilométer számláló az oké, de, hogy GPS-sel kövessenek! Jó, hogy nem szerelnek fel azonnal fejkamerával..." – itt lélegzetvételnyi szünet következett, de csak azért, hogy legyen elég levegője a következő gondolatmenethez.
Ismeretlen ismerősünk elmesélte, hogy cége a reggeli meetingen bejelentette, mostantól GPS-sel ellenőrizhetik útjaikat. Az intézkedés annak rendje és módja szerint a munkaszerződés módosításával, illetve kiegészítésével jár – ez pedig cseppet sem tetszik neki, mert már most úgy érzi magát, mintha az orwelli 1984-ben élne. „Mostantól már azokat a pici kitérőket sem tehetem meg? Gyors ebéd a szerelmemmel, vagy negyed óra a postán eddig belefért a munkaidőmbe, mostantól pedig remeghetek, hogy mikor kapok értük figyelmeztetést” – panaszolta, én meg azon morfondíroztam rosszindulatúan, vajon tényleg csak ennyiről van-e szó, s nem voltak-e azok a „különutak” időigényesebbek a kelleténél.
A dilemmára legalábbis ráérzett. Egyfelől a vállalat jogos elvárása, hogy az alkalmazott munkaidőben dolgozzon (és ne a körmét lakkozza), így szíve-joga eldönteni, milyen módot választ ennek ellenőrzésére; másfelől jó lenne, ha a vállalat bízna annyira az alkalmazottjaiban, hogy szükségtelennek tartsa a kontrollt. Bár erről nincsenek hivatalos adatok, hozzávetőleg a cégek 30%-a választja az ellenőrzésnek ezt a formáját, s a városi legendák olyanokról is mesélnek, akik csinálják, de nem kötik a látogatók orrára (aztán, hogy ez mennyiben pletyka és mennyiben van valóság alapja, azt nehéz lenne megmondani – mindenesetre a nagy cégek biztos, hogy transzparensek ebben a tekintetben).
Az biztos, hogy jobban örülnék, ha tudnám, hogy követnek (és nem a hátam mögött figyelnek meg), de a megfigyelés tényén szerintem nem izgatnám túlzottan magam, maximum három napig tartana a csoda. Egyrészt, valamennyi kitérőt mindenki tesz néhanapján, másrészt, ha valaki nagyon sokat tesz, az eredményein így is, úgy is meg fog látszani. Valljuk be, GPS nélkül is tele vagyunk kötelező adminisztrációval, állandó jelentési követelményekkel és beszámolókkal (szóval a rendszer már magában olyan, mintha figyelnének), ilyenformán ez a plusz kontroll már csak hab a tortán, ami „benne van a pakliban”.
„Vannak, akik nagyon érzékenyen élik meg a GPS megfigyelés tényét, és ahhoz hasonlítják, mintha a fejük felé lennének beszerelve a kamerák, ők meg egész nap azon vakarózhatnak, hogyan viselkedjenek a showtime-ban" - érzékeltette Judit, amikor felhoztam neki a témát, aztán hozzátette, hogy egyébként annyira nem vérmes a történet. A GPS-t alkalmazó cégeknél nincs külön ember a megfigyelésre, általában a sales asszisztensnek jut a megtiszteltetés, és legtöbbször csak szúrópróbaszerű az ellenőrzés, vagy csak akkor néznek valakinek alaposabban utána, ha eleve gyanús lesz.
